Ezúttal szeretnék a feltámadásról úgy értekezni, hogy közben nem a mai keresztény és/vagy zsidó-keresztény megközelítés valamelyik dogmatikus útját járom végig, hanem az ősi, ha lehet azt mondani, eredeti és egyetemes érvényű ösvényét követem.

A történelemből kiderül, hogy a magyar szabadkőművességnek is át kellett esnie a nemzetközi szabadkőművességet ért vádakon és rágalmakon. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a szakma nem egységes, hanem a kezdet kezdetétől különböző szintekre, irányzatokra oszlott, melyek bár nevükben „szabadkőművesek” voltak, alapvetően másként gondolkoztak. Itt nem csupán nézeteltérésekre gondolok, hanem a sarkalatos alapelvekre is.

A Kárpát-medencéről tudvalevő, hogy már az ősidőktől fogva lakott vidék volt.  Ennek egyik oka szinte teljes bizonyossággal állítható, hogy a térségnek kiváló vízrajza volt: erecskék, patakok, folyók, folyamok, kisebb és nagyobb tavak járultak hozzá a mezőgazdaság kialakulásához és a jelentékeny halgazdasághoz. Így lehetett máshol akármilyen szárazság és aszály, az ősi lakosság számára ez a föld a bőség vidékének bizonyult.

Miért és hogyan foglalkozzunk a magyarság ősiségének és eredetének a kutatásával?

A kérdést inkább személyes hangvételűre transzformálom, mivel nem elsősorban arról szeretnék beszélni, hogy más hogyan és miért mélyedjen el eredetünk tanulmányozásában, hanem sokkal inkább arról, hogy hol húzódnak az egyes megközelítési módok erővonalai. Ugyanakkor mégis helyes a kérdés,

A halál képzete sokféleképpen terítékre kerül az egyes korok, a különféle népek és az eltérő iskolák tálalásában. A magyarság esetében a halál a lélek fogalmán keresztül válik érthetővé. Méghozzá egy olyan lélekben hittek elődeink, amely a halál után egy másik létmódban folytatja életét. így lényegileg halhatatlan!