Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

A fénymagokcska és a lélek

Közeleg a december 21-e, a misztikus fény születésének ünnepe, amely térben és időben rendkívül széles körben, csaknem minden vallásban elterjedt. Vajon mit tapasztalhattak a misztikusok, a guruk, a jógik, a lámák, a teozófusok, a látók éppen olyannak, mint a judaizmus, az iszlám és a keresztény beavatottak? Talán a belső fényüket? De akkor hol és hogyan ragadható meg a belső fény transzcendenciája az emberben? Legfőképpen pedig hogyan juthattak el egyesek mindenféle vallási érdeklődés nélkül a saját fénymagokcsájukig?

 

Utazás a szentség univerzumába

 

Roppant elgondolkoztató, hogy Tibet vagy India hegyei között, ahol az egyik legtisztább formában maradt fenn az őstudás, számos remete él, akik legalább annyira közeli kapcsolatot ápolnak a bennük található lélekkel, mint a világ többi táján élő misztikus. Ebben nem az a meglepő, hogy a szélsőséges klimatikus viszonyok okozta elszigetelődésben folytatott remeteélet kedvez az efféle befelé tekintő spirituális életgyakorlatnak, hanem hogy sokan minden különösebb misztikus gyakorlat, illetve aszketikus előkészület nélkül is eljutottak a belső fényükig.

A nyugati analitikus és összehasonlító elme hajlamos mindent egy kaptafára felfűzni, s ha ez nem sikerül neki, akkor erőltetve torz gondolati struktúrákat alkot. Például vallási és teológiai magyarázatokat gyárt az efféle tapasztalatokra. De kérdem én, minek? Nemde, rég megtették volna ezt azok a bölcsek, akiknek az ilyen típusú tapasztaltok osztályrészül jutottak? Bizonyára volt rá okok, amiért nem tették. Ezért ezt én sem teszem, hanem megpróbálom úgy feltárni ezt a kérdést, ahogyan van, ragaszkodva a tibeti és a transzcendens értelmezési vonulathoz és a közérthetőséghez.

 

Az emberben lakozó fénymagocska önfeltáró, önelemző és önmegismerő folyamata egyidős azzal az emberiséggel, amely nem több párezer évesnél, ha a jelenkori embert vesszük alapul. Már hat- és nyolcezer évvel ezelőtt is megfigyelhető volt, hogy az ember az anyag rabjává vált és egyre inkább belesüllyedt az anyag tömlöcébe. De akkor és most is voltak olyanok, akik felismerték, hogy az ember minőségileg kimondhatatlanul több, nemesebb az anyagnál. Ez a minőség a szentség, a transzcendencia és a teljesség másolata. S itt a hangsúly – meglepő módon – a másolaton van: az ember egy mintaképe, egy visszatükröződése egy intelligens lénynek.

 

Aki ezzel a mindenkiben megbúvó intelligenciával szeretne kapcsolatba lépni, csak és kizárólag egyetlen úton teheti meg, éspedig úgy, hogy kiemelkedik a saját földhöz kötő sorshelyzetéből, kiemelkedik a történelemből, melyet maga és mások gyártanak önkényesen és feledhető minőségben, s felszínre hozza valódi önmagát a profán világegyetem tengeréből, amelyben eddig úszkált és átlép a szent univerzumba, illetve a szentség univerzumába. Ide viszont nem léphet be az ember testével, ide nem válthat szokott módon a testi mivoltának retúrjegyet, mert ide csak a léleknek van bebocsátási engedélye.

 

Dönts! Spirituálisan vagy a nélkül?

 

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem számít a vallás, nem számít a kultúra, nem számít az eddig felépített babona- és ideológiavilág! Egyedül az számít, hogy az ember szívből elfogadja a lélek létezését, vagy sem. Logikus, hogy aki nem hiszen a benne lakozó istenfényben, annak nem tárulhat fel, hiszen ami nincs, az lételméletileg semmis. A semmiből pedig ilyenkor nem lesz valami.

 

A spiritualitás alapja, hogy elfogadjuk, elhisszük, majdan pedig megtapasztaljuk a lélek létezését. E nélkül a belső fény nélkül egyébként az egész életnek nevezett folyamatnak nincs semmi értelme – ezt mindenki menet közben szokta belátni.

 

Felvetődik a kérdés, hogy miért szükségszerű a lélekben való hit a felemelkedéshez? Azért, mert a lélek tárja ki azokat az ajtókat, amelyek a mindennapiságból a szentségbe vezetnek. Tisztán kell látni, hogy ez egy alapvető fordulat az ember életében, mely nem jelent kevesebbet, mint az elkötelezetté válást a természetfeletti felé. Érezzük a helyzet a komolyságát? Nos, ilyenkor szokott az ember eltévelyedni: belefut valamelyik vallási, spirituális és ideológiai irányzat hálójába, s máris letér a helyes útról. Mi a helyes út? A te egyedi utad a helyes, nem a tömegé. Attól van egyedi utad, hogy egyedi lény vagy, akiből csak egyetlenegyet teremtettek, plusz attól is egyszeri az utad, hogy befelé vezet, s nem egy könyv, vagy bármilyen iromány az elsődleges e tekintetben, hanem az, hogy te milyen ember vagy. Neked önmagad belső, láthatatlan és természetfeletti útvesztőjén kell keresztül vergődnöd, hogy elérd a fénymagodat, s ezen semmilyen idejétmúlt vallási képzelgés nem változtathat, pláne nem az emberi, profán és túlvilági marketinggel ellátott magyarázatok.

 

Jóvátehetetlen károkat szenvednek az emberek gyerekkorban, amikor lelki indíttatás nélkül a szülők belekényszerítik egy-egy világi vallás gyakorlásába őket. A jobbik eset, ha az illető lázad és eljátssza, hogy részt vesz az elvárt vallási rítusokban, miközben magában érzi, hogy azokban valami nem stimmel és ezért megőrzi a belső függetlenségét. De sokan nem ennyire szerencsések, mert beletörnek a vallás jármába és beállnak az igavonók sorába. Az ilyen ember életképlete objektíven nézve pofonegyszerű, de belülről szinte átláthatatlan: nem Isten szekerét húzzák, hanem egyes emberi ideológia- és érdekcsoportokét.

 

Az efféle gondolatok kiábrándítóak és ellenállást szülhetnek az emberben, de vegyük észre, hogy a törést nem a betű okozza, hanem a valóság. A valódi belső fénnyel való összekapcsolódás, a bennünk rejlő fénymagocskával való intim kapcsolat sok törést okoz az ember belső világában. Talán helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy a törést csak a régi, hamis dolgok illúzióinak szétfoszlása okozza, s nem is igazi törés, ugyanakkor spirituális értelemben a törés inkább áttörés, a lét fátylainak átszakadása és a ráébredés, a ráeszmélés a dolgok valódi természetére. Az isteni jelenlét világában való felébredés egyet jelent a profán világ számára való meghalással. A szent nem tűri meg a profánt abban az értelemben, ahogyan a fény sem érez lelkiismeret furdalást, amiért megtöri a sötétség feketeségét a puszta létével.

 

Amit láttatni és érzékeltetni kívántam ezúttal, az mindösszesen annyi volt, hogy amikor teológiai, vagy mitológiai, vagy spirituális értelemben fényről (fénymagocskáról, szikráról) beszélünk és a fénnyel kapcsolatos tapasztalatokat kutatjuk, vagy átéljük, akkor voltaképpen a lélek felé fordulunk, aki egyszersmind Isten, aki az életnek nevezett folyamatban önmagába mintegy visszahajolva és visszanézve tekint önmagára különféle látszólag elkülönített nézőpontokból. Eme aspektusok vagyunk mi, emberek, pontosabban a lelkünk az, amely erre a privilégiumra érdemes.

Ennél fogva, aki a fényt kutatja, s a fény születését és tegyük hozzá, győzelmét látja és várja a téli napforduló ünnepekor, az valóban misztikus, de egyúttal lelke ugyanazt a harangot kongatja, mint a hozzá hasonló társaik bárhol legyen is a világban és bármikor is legyen az időben. Nem a nyelvi, nem a kulturális és nem a vallási kötöttségek, hanem az univerzális princípiumok azok, amelyek képesek összehangolni a fény útján járókat. Az eltéréseknek pedig szerintem örülni kell, mert ez az egyediségünket példázza és annak állít örök emléket, hogy egykoron léteztünk. Az uniformizált emberiség mélabús egyhangúságába csak Te és én vihetünk színt, az a bennünk lévő Fény.

 

A kozmikus élet végtelen változatosságában az ember egy elvet testesít meg, nevezetesen azt, hogy kifejeződhet általa valami fenséges, magasztos és páratlan érték. De ez csakis az istenséggel, illetve a fénnyel való kapcsolatából születhet, nem az önelégültségből, nem a kivagyiságból, nem saját magunk felmagasztalásából, hanem a fénnyel való őszinte kapcsolatunkból.

 

Boldog napot!

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..