Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

A halál és a haldoklás a samanizmus szemszögéből

„Az életet nem a lélegzeteink számában mérjük, hanem azokkal a pillanatokkal, amikor elakad a lélegzetünk.” – Michael Vance

 

A sámánizmusban az a meggyőződés, miszerint halál nem létezik, egy olyan koncepció, amely a lélek létezésének hitén alapul, mely egy soha véget nem érő megújhodási folyamatban vesz részt. A lelkünk nem feledi el az ősi múltunkat, összekapcsolódik a jelenlegi környezetünkkel, továbbá ismeri az elkövetkező életeinket. Örökké élünk és a lelkünk halhatatlan.

 

http://internationaltimes.it/

 

A létezésünket viszont számos átmenet jellemzi – részint a számos életünk közöttiek, részint pedig az olyan átmenetek, amelyeket a jelenlegi fizikai életünkben látunk. Érzelmileg és spirituálisan az egyik leginkább drámai átmenet az, amikor elhagyjuk azt a fizikai porhüvelyünket, amelyben folyamatosan laktunk, és átkelünk a végtelen létezés egy újabb birodalmába.

 

Sokak számára érthető módon ez egy tragikus pillanat és egy olyan átmenet, amely tele lehet félelemmel és nyugtalansággal, azonban a samanizmus leckéi egy olyan nézőpontot kínálhatnak, amely jelentősen különbözik a haldoklás tradicionális nyugati felfogásától, amit a „vég” megfellebbezhetetlensége jellemez. A létezés misztériumainak nyitja az élet folyamatosságának megértésében és a lélek örökkévaló természetében rejlik. A misztérium – ami az a csodálatos birodalom, amit ott érzékelünk, megismerni igyekszünk és megismétlünk a kreativitásunk során – nem más, mint a spiritualitás meghatározó jellege és bizonyosan az átmeneti élmények lényege. Ahogyan Carl Sagan megjegyezte: „Valahol, valami hihetetlen várja, hogy ismertségbe léphessen.” A samanizmus egyik módja annak, hogy megismerhessük az örökké alakváltó lelkünket, aki szüntelenül határtalan formákban újul meg – néha emberként, néha nem.

 

A sámáni gyakorlat egyik legcsodálatosabb élménye az, amikor az ember létezését nem csak fizikai formába, hanem időben is egységben látja az univerzummal. Az idő nem csak a nyereség és veszteség lineáris feltétele, hanem egy összegző tapasztalat, amely minden egyes pillanatot az „itt, most és örökké” egyetlen pillanatába egyesít. Azt az átmenetet – ami egy korlátozott elképzelés – hívjuk halálnak, amit a sámán a végtelen számú átmenet egyikének lát a lélek megélései között. A megtanulandó lecke az, hogy „hogyan lássuk és értsük meg azt az átmenetet, amit halálnak hívunk, és hogyan éljük át annak misztériumát a végtelen létezés kinyilatkoztató pillanataként.” Ily módon a csodálatnak, a létezés szépségének és az élet reményeinek a pozitív energiáira koncentrálunk.

 

http://www.redmoonceremonies.com/

 

A halál folyamatának alapvető ismerete sámáni szemszögből azokkal a lelkekkel való munkát foglalja magába, akik átkelnek, és ebben a folyamatban segít másoknak kapcsolatba lépni az átkelő lélekkel, hogy békére leljenek ebben a nehéz időszakban. Valójában négy olyan dolog van, amiket tanítok és amelyekről úgy érzem, hogy fontosak a teljes nézőpont elsajátításának szempontjából:

 

  • Először is, hogyan segíthetünk a léleknek, aki éppen az emberi formájából a fényteste felé tart, amit mi jellemző módon halálnak hívunk.
  • Másodszor, hogyan tanulhat meg elutazni a tanuló a saját halálához és miként láthatja, amit a lelke tenni készül, illetve hogyan viselkedhet e folyamat során az egyéni hiedelemrendszerétől függően.
  • Harmadszor, hogyan utazhat el egy olyan ember lelkéhez, aki már meghalt és hogyan kerülhet kapcsolatba ezzel a személlyel, vagy miként kérdezheti meg tőle, hogy mit tapasztalt a folyamat során.
  • Negyedszer, hogyan segíthet annak a léleknek, aki a világok között rekedt, aki egy olyan testetlen létező, aki már megvált a fizikai mivoltától, de még nem lépett kapcsolatba az istenivel – a dilemmát a félelem, a kötődés vagy nem kiforrott hiedelemrendszerek okozhatják.

 

Ebben a cikkben az első leckére fogok koncentrálni a jövőben fogok majd a másik három gyakorlatról írni.

 

A sámánizmusban megtalálható az a hiedelem, miszerint mi teremtjük a saját valóságunkat itt a Földön. Ismerősen csenghet ez az elképzelés és lehet, hogy már alaposan átéltük az életünk megváltoztatásának a sorsformáló hatásait úgy, hogy egyszer elhatároztuk, hogy szemügyre vesszük a személyes realitásunkat. Amit lehet, hogy nem vettünk figyelembe, az az, hogy a valóságnak a hozzáállásunkon és az energiáinkon keresztül történő eme megváltoztatása átnyúlik a túlvilágra. Másként fogalmazva, mi hozzuk létre a mi folytatólagos valóságunkat még azután is, hogy a lelkünk kiszállt a testünkből. Ez a hiedelemrendszerünkön keresztül történik. Éppen úgy, ahogyan a hiedelemrendszerünk meghatározza a jelenlegi valóságunkat, úgy fogja az determinálni a jövőnk irányát és természetét.

 

Sámáni gyógyítóként úgy találtam, hogy sok embernek nagyon kifinomult hitrendszere van, ezért sok a zavar, mielőtt a lélek vagy az isteni rész elhagyja a testet. Más szavakkal, nem tudjuk, hogy mitévők legyünk. Ezért a tanfolyamokon utazásokat teszünk, hogy átélhessük, amit a saját lelkünk majd tenni fog. Ezek az utazások lehetővé teszik az ember számára, hogy átlássa, mi van a napi mozdulatai mögött és meglássa a kibontakozó lehetőségek esélyeit, majd pedig korrigáljon, ha nem nyeri el a tetszését az, amit lát.

 

http://www.shamansdawn.com/

 

Egy másik olyan dolog, amire amerikai sámáni gyógyítóként rádöbbentem, az, hogy sok olyan elveszett, illetve kóbor lélek van, akik még nem léptek át a fénybe. Én személy szerint úgy érzem, hogy a mi hiedelemrendszerek zagyvalékából álló nyugati kultúránk hozza létre ezt a forgatókönyvet. A bennszülött kultúrákban ettől teljesen eltérő hitrendszerekkel találkozunk, amelyeket az egész törzs hisz és követ. Ez nem csak egy követendő mintát ad a léleknek, hanem van abban egy olyan kollektív erő, amikor az egész törzs ugyanabban hisz. Ez a kollektív hit olyan, mint a rakéta-üzemanyag az átkelő ember lelke számára.

 

Például a lakota emberek abban hisznek, hogy a túlvilágra átkelő személynek a nevét egy éven keresztül nem kell kiejteni. Ez sok időt ad a lélek számára ahhoz, hogy végrehajtsa az átkelését, és nem hívja vissza a bolygóra. A megemlékező ünnepet egy évvel később végzik el, hogy leróják a tiszteletüket.

 

Ők abban is hisznek, hogy a lélek által megtett ösvény egy canupa (csatorna vagy cső) révén megy végbe, amely egy csillagkonstelláció, melyet mi Nagy-Göncölnek hívunk. A lakoták meg vannak győződve arról, hogy az őseik felismerik őket és a megfelelő módon fogják őket vezetni. A kelta hagyományok szerint minden lelki átkelés Halottak Napjakor (november 1-én) történik. Sok ember szokott táncolni az eltávozottak sírjain és áténekelni nekik a másvilágra. Léteznek olyan rituálék és ceremóniák, amely révén a sámánok segíthetnek ezen az éjszakán. Az egyik ilyet „Féktelen Vadászatnak” hívják. A tibetieknek nagyon pontosan leírt halotti rítusaik vannak, amelyeket a test számára végeznek el annak átkelési folyamata alatt, ami biztosítja a lélek túlvilágra történő átjutását.

 

A praktikák százai közül csak néhány olyan példa van, amely a lélek biztonságos átkelését segíti elő a túloldalra. Ezen példák fontos szempontja a közös összpontosítás és hitrendszer, amely a tömeg erejét arra koncentrálja, hogy az örök lélek számára létrejöjjön az átkelési folyosó. A mi nyugati kultúránkban ritkán találkozunk ezzel a kollektív hit által gerjesztett ellenállhatatlan erővel. Ha az emberek elfogadják majd az egységes/összefonódó univerzumban létező halhatatlan lélek keltezését, akkor fontos lesz, hogy erőfeszítéseket tegyünk a jelen életből való átkelés természetének megértésére, hogy bevonjuk az energiáinkat ebbe a folyamatba azért, hogy segítsük az emberek átkelését, s lehetővé tegyük a magunk számára annak felfogását, hogy a szeretteink örökre velünk maradnak egy tökéletes univerzumban.

 

http://www.shamanism.org/

 

Én arra szoktam bátorítani a tanítványaimat, hogy szánjanak időt az elmélkedésre és annak meghatározására, hogy voltaképpen mit hisznek a halálról és a halhatatlanságról. Ez egy nagyon személyes élmény minden egyes ember számára. A saját családomban ezt közösen vitattuk meg és nem vitatkozunk arról, hogy kinek van igaza, hanem tisztelettel viseltettünk minden egyes személy hitrendszere iránt. Tulajdonképpen leírtam a válaszainkat, így ha úgy esne, hogy valamelyikünk átkelne, akkor mindnyájan, akik itt maradtunk, a lelki szemeinkkel látnánk a lelket, amint eltávozik az ösvényén a következő fázisába. Így mi is rakéta üzemanyaggá válhatunk az eltávozó lélek számára – ugyanúgy, mint a bennszülött kultúrákban.

 

Egyszer majd mindannyian a saját átkelésünk közepette fogjuk magunkat találni, mely ebből az életből egy másik létbe vezet. Az átkelésre vonatkozó gondolatok megosztásának ez a gyakorlata fontos a szeretteink számára az átlépés folyamatában. A lélek örök természetére fókuszáló pozitív erők felhozatala kiválthatja létezésünk és a kozmosszal való egységünk jelentőségének méltányolását.

 

A halálról szóló beszélgetések nem gyakoriak a kultúrkörünkben és a téma körüli feszélyezettség egy olyan űrt hagy, amelyet lehet, hogy negatív energia vagy félelem tölt ki. A samanisztikus gyakorlatba azáltal van meg a pozitív energiák alkotásának a lehetősége, hogy emlékeztetjük magunkat arra, hogy a halandóság csak a fizikai testre, a törékeny és időleges héjra vonatkozik, s az igaz énünk a lelkünkben lakik, amely örök az átmenetek között. Ez nem von le semmit ennek a pillanatnak a jelentőségéből a létezésben, mivel a jámboran megélt élet minden individuum jelentőségét bebizonyítja a létezés egységében. Ez belehelyez minket az univerzális igazság kontextusába, mely szerint az idő végtelen, az élet a folyamatosság állapota és mi mindnyájan kapcsolatban állunk a kapcsolódások egyetlen rendjével. Minden születés, minden életmegnyilvánulás és minden halál végtelenül össze van kapcsolva az univerzum nagy tervében és mindegyik kivétel nélkül egy átmenet, amelyben mi mindannyian osztozunk, és aminek a részei leszünk.

 

A közelmúltban átéltem édesapám halálát és nem sokkal később az édesanyámét. Mindegyik élmény fájdalmas és nehéz volt, de sokat tanultam a pillanatban lét természetéről. Az édesapám rákos volt egy rövid ideig és készítettem egy Átkelő Takarót, felkészülve a közelgő halálára. Úgy tűnt, hogy az átkelése során harcolt és az arckifejezése bánatot és küzdelmet tükrözött. Amikor az apám meghalt, a rémület kifejezése fagyott rá az arcára. A mostohaanyámon azonnal úrrá lett a szívfacsaró félelem, mely szerint valami szörnyűség történt az ő hőn szeretett férjével a másik oldalon és hogy akkor ő most valamilyen iszonyatos helyen csapdába esett, örök időkre. Vigasztalhatatlanul zaklatott volt. A saját szívemben tudtam, hogy apám mennyire rettegett mindig is a haláltól és az ismeretlenség birodalmába tett utolsó utazásától. Mihelyt benne volt ebben az elkerülhetetlen pillanatban, lehetetlen volt, hogy apám tovább bujkáljon a rettegése elől.

Biztosan éreztem, hogy amit apám arcán láttunk, az egyszerűen az egész életének a félelme volt, aminek végül is megadta magát; bár ennek felismerése kis vigaszt hozott. Az én napi munkám során és az imádságaimban átitattam a takarót szeretettel, békével és segítő szellemekkel az ő átkelésére. Amikor ezt ráhelyeztük apámra, folytattam a békés átkelésről szóló meditációimat érte. Amikor a takarót eltávolítottuk, derűs és nyugodt volt az arca – a takaró elvégezte a munkáját. Megvan az a képességünk, hogy a lelket befolyásoljuk a következő valóságába történő átkelésében.

 

http://www.goodfuneralguide.co.uk/

 

Anyám átkelése nagyon nehéz volt. Az unokája, egy közeli barátom, a férjem és én voltunk jelen a szobába, valamint a mérhetetlen szeretet és kapcsolat szelleme. Élvezte annak a jelenlétét, amit ő csak az „én teljes brigádomnak” hívott. A halált megelőző órákban a kedves emlékekről nevetgéltünk és beszélgettünk, a közös öröm pedig szeretettel árasztotta el a szobát.

Derűs és nyugodt volt az átkelése. Természetesen erősen éreztem a fizikai jelenlétének csökkenését, de tudtam, hogy ő a jóindulat és a szeretetteljes kapcsolatok szellemében utazik egy másik helyre, s hogy a további utazása tökéletes. Édesanyám és én szintén csináltunk átkelést előkészítő utazásokat, s felfedezte, hogy az ő „igaz szerelme” készenlétben vár rá a túloldalon. Ő (a férje) nem inkarnálódott (nem öltött újra testet) a mi korunkban, ezért jó eséllyel volt előre látható az újraegyesülésük.

 

Woody Allen egyszer azt mondta tréfálkozva, hogy „Nem a munkám által szeretném elérni a halhatatlanságot. Azáltal szeretném elérni, hogy nem haldoklok.” Ez a humoros megjegyzés azt az egoista szükségletet fogalmazza meg, miszerint az embereknek az önmaguk létét meghosszabbítóknak kell lenniük. A moralitás mindig is a létezés központi dilemmája volt és minden vallás a középpontba állította ezt a kérdést és sok forgatókönyvet ajánlott arra, hogyan tehetjük állandóvá magunkat. Akár egy mennyei paradicsomban a túlvilágon, akár egy másik lénybe inkarnálódva, akár egy szellemi létmódban örökös függésbe, de a vallások és a hiedelemrendszerek reményt nyújtanak nekünk. Másként, mint ahogyan mi darabokra törve látjuk a világegyetemet, és elkülönített entitásokként tapasztaljuk magunkat – nincs attól nagyobb illúzió, mint hogy az életünk ilyen, de egy röpke pillanat az időben és azután nem létezik többé

 

Az univerzum nagyszerűsége, mely az őszi égbolton vörösen tündöklő levél bámulatba ejtő valóságában is megmutatkozik, megcáfolja az értelmetlenség efféle egzisztenciális felfogását. Mi azért létezünk, mert a kozmosz így akarja, s nem kéne hajlamosnak lennünk tökéletességének a tagadás iránt. Amikor mi eggyé válunk a világegyetemmel, akkor mi is elfogadhatjuk a saját tökéletességünket és felismerhetjük a tökéletes lelkünk halhatatlanságát.

 

Forrás: http://www.wakingtimes.com/

 

Fordította: Száraz György

 

Boldog napot!

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..