Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

A halál, mint szentség

A haláltól viszolyog a legtöbb halandó, mert végzetesnek, elkerülhetetlennek és rémisztőnek gondolja. A halál azonban szorosan összefonódik a szentséggel, sőt abból fakad és oda vezet minket vissza. Válságokkal teli életünkben legalább egy dolgot jó volna tudatosítanunk, hogy tudniillik, a halál kiegészítője az életünknek és misztériumainak megfejtése jelenti a legnagyobb lelki-szellemi fejlődést, amit az ember egyáltalán elérni képes! Pillantsunk a halálra egy olyan szemszögből, melyet régóta elfeledtünk! 

 

Életválságok: születés és halál

 

Az átlagember, de még a vallásos is, ritkán gondol bele, hogy mielőtt megszületik, ő valamelyik spirituális szféra lakója volt, amely nem feltétlenül a makulátlan, tiszta lét, de mindenesetre anyagtalan és szellemi természetű. Majd úgymond megszületik, azaz megérkezik erre a világra, s mindazt az identitását, személyiségét, mivoltát „elveszíti”, aminek addig ő a tudatában volt. Elfelejti, éberségét veszíti, nem tudatosítja, vagy valami misztikus esemény folytán korlátozódik. Ez már önmagában egyfajta halál, tudniillik, meghal a szellemi és az isteni világok számára. Ha úgy tetszik, iszik a felejtés kelyhéből.

 

Mi történik ezután? Válságokat válságok után él át az ember: megszületik, beszélni nem tud, de emlékszik születése előtti dolgaira. Azután megtanul beszélni, de addigra elfelejti, hogy mit akart mondani. Fel akar nőni, mert azt reméli, jobb lesz. Utána újra gyermek akar lenni, mert rájön, hogy nem lett jobb. Tanul, hogy bölcsebb legyen. Bölcsebb lesz valamivel, de addigra már megöregszik. Rádöbben, hogy elszállt az élete, s hogy sok dolgot nem csinált még, de már késő. Lassan távoznia kell, mert a Halál listáján nemsokára rákerül a sor, s itt nem maradhat.

Lélek volt odaát, születése és halála között lélektelen, majd ismét a lelkével azonosul. Szent volt, majd befedte, eltakarta szentségét, végül újra megélte saját szakralitását. Mintha önmagát szórakoztatná Isten! Eközben önmagát sajnálja az ember.

 

Minden életszakasz lezárulása válság. Minden növekedés küzdelem. Ezzel együtt azt állítom, hogy a szenvedéseink javarészét mi magunk okozzuk magunknak. Mert rosszkor, helytelen módszerekkel és nem a megfelelő ellenféllel küzdünk. Rosszkor, mert létezik sorsszerűség, aminek felesleges ellenállni, mivel tanít és az ok-okozat törvénye alapján fejleszt. Helytelenül, mert módszereink többnyire az ellenállás, a görcsölés, a menekülés, a figyelmen kívül hagyás, a rettegés, a sértődés, a sajnálat és a gyötrődés, melyeket mi magunk választunk ki a repertoárunkból. Ennyi erővel dönthetnénk méltóságunkat jobban megőrző, belső békénket felerősítő és kiterjesztő megoldások és magatartásminták mellett is.  Régen az ilyen embereket hívták hősöknek. A hős útja volt a lovag útja, mely maga volt a beavatás. A hős legalább sejtette, hogy ki ellen kell küzdeni. Például a halál ellen soha nem érdemes küzdeni. Eleve hasztalan, másfelől nem győzhető le profán módszerekkel. Aki megszületett ebben a testben, annak vissza kell majd azt egyszer adnia annak, akitől kapta. Ez így van rendjén.

 

Az emberek tapasztalatom szerint rosszul érzik magukat, ha valami véget ér, akár egy kapcsolatuk, barátságuk, házasságuk, vagy éppen az életük. Miért? Mert foggal-körömmel ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez, terveikhez, vágyaikhoz és hitükhöz. Számukra rossz hírem van: az életben egyetlen biztos dolog van, a változás. De ez nem a léleknek a változása, mert a szent az mindig örökkévaló és szent marad, hanem az anyagi világ látszatainak a fluktuáló változása. A gond tehát az, hogy az ember látszatba teszi önmagát, látszatvalóságot gyárt, elhiteti magával is és másokkal is, hogy kicsoda, mi a jó benne, mi az érték benne, azután pedig csalódik, amikor kiderül, hogy tévedett. A valódi dolgok attól valódiak, hogy nincs bennük csalás és önámítás.

 

Az ember egy szent teremtmény, aki ma olyan tudatszinten áll, hogy a válságaiból se mindig tanul. Egyszerűen nem akar felnőni a szenthez, a spirituálishoz, az istenihez. Pedig egy idő után fenntarthatatlanná fog válni minden olyan elmélete, amely nincs összhangban a szent, a transzcendentális világok törvényeivel és céljaival. Ez szükségszerű és igazságos.

 

Vallástalan polgárok

 

Itt van például a halál. Viszolygunk tőle, mintha félelmetesnek kéne lennie. De valójában szinte senki nem tudja, milyen, leszámítva a halálközeli élményeken átesőket és a megvilágosodott mestereket. Ők, mint hiteles kútfői a szent tudásnak, közlik, hogy nem félelmetes. Hisznek nekik az emberek? Európában, a keresztény mentalitásúak nem. Helyette, emberek által össze-vissza hamisított, szentnek titulált irományokba helyezik a bizalmukat és a hitüket. Félelmetes oktalanság és nemtudás ez, amelyre a haláluk után fognak csak rádöbbenni. Mert ne tévedjünk akkorát, a szentek, Jézus és a többiek, nem a halálfélelmet tanították! Ők tömény spiritualitást tanítottak és szentséget (Szentlelket) árasztották bele ebbe a világba. Meggyilkolták őket és tanításaikat meghamisították, kivették belőlük a lényeget. Persze hagytak bennük néhány szépen és jól hangzó, vonzó passzust, de azok úgy szinte használhatatlanok.

Mire alapozom ezt? A realitásokra. Körülnézek, s vakbuzgó és mégis hitehagyott, többségében kishitű embert látok Európában. Ez a 21. századi vallástalanság mintapéldája!

 

A halál szentsége

 

A halál nem más, mint áttérés az egyik létmódból a másikba. A Teremtőben minden szent, más kérdés, hogy van, ami alacsonyabb rendű, vagy szennyezett, s van, ami magasabb rendű, magasztos. A Duna is folyó, ha tiszta, ha szennyezett. Az élet folyója is ilyen: vannak benne tisztább szakaszok, s vannak benne zavarosabbak, sekélyebbek és mélyebbek, de az attól még ugyanaz a folyam!

 

Sokan értelmetlennek tartják a halált és a halállal való foglalkozást. Szerintem ők tudat alatt félnek, vagy nem képesek felfogni a halál spirituális jelentőségét. A boldogtalanság oka spirituális szempontból az ostobaság (tudatlanság, nemtudás) és az önmegtévesztés (hiedelmek, vonzódás és taszítás.) Ha képesek volnánk kivonni magunkat ebből a tilitoli, vonzó-elutasító attitűdből, amit a halállal szemben táplálunk, akkor sokkal könnyebb helyzetbe hoznánk önmagunkat. Nézzünk végig a történelmen, hány embernek sikerült! És hogyan sikerült!

 

A másik kérdés a moralitással kapcsolatos. Az ember pökhendi módon azt képzeli magáról, hogy ő tudhatja, mi a jó és mi a rossz. Ez nagyképűség. Legfeljebb meggyőződéssel hiheti, hogy az erkölcsi színvonala helyénvaló, de azt azért nem kéne elfelednünk, hogy az élet magasabb rendű alkotóinak azért joguk van igazságot szolgáltatni. A Sorsírók egyformán tekintenek a hajléktalanra és a miniszterelnökre, nem éreznek elfogultságot egyik iránt sem.

Tehát erkölcsileg a modern ember igazságtalannak érzi a halált, mert nem érti meg, hogy miről szól, hogy nem jöhet máskor, csak amikor elrendeltetett és törvényszerű. Azzal viszont módfelett sokat bíbelődünk, hogy milyen lesz, illetve hogyha már késleltetni nem tudjuk, akkor legalább szép legyen. Csakhogy ez megint elvárás, s oly kevéssé befolyásolható a végzetünk, ha egészen őszinte akarok lenni. De mindenki azt hisz, amire képes.

 

A kaméleon és a gyík üzenete

 

Szerintem a vallás és a kultúra ott kezdődik, ahol a halál az őt megillető helyére kerül. A halálnak misztériuma van, sőt misztériumai vannak. Ezeket feltétlenül meg kell ismernie az embernek egy adott érettségi fokon. Csak a modern világ technikával és materializmussal megfertőzött elméjében élnek olyan vallási köntösbe pólyált téveszmék, amelyek az élet után a halált láttatják.

A halandósággal nincsen semmi baj, mert az a spirituális evolúció velejárója. A kezdet kezdetén nem volt halál. Az eredeti ember most és mindörökké halhatatlan lény, de a fejlődésében egy olyan ciklushoz jutott, amikor átmenetileg elveszíti halhatatlan részeivel a kapcsolatot. Erre számos mitológia részletesen kitér.

 

A halandóság mitikus-spirituális magyarázata az, hogy az embernek nevezett teremtmény vét az isteni parancs ellen egy démonikus erő vagy lény befolyásának engedve. Ugyanakkor más, ettől archaikusabb koncepciók szerint az ősök hibája, hogy a halandóság egyáltalán kialakulhatott, minthogy szabad akaratot kapott az ember. Szabad választásának következményeképpen egy olyan úton indult el, amely az anyagba való alászállásba torkollott.

Az egyik legtetszetősebb afrikai mítosz, amely szimbólumok segítségével teszi érzékletessé az eseményt, a következő. Isten elküldött egy kaméleont és egy gyíkot az ősökhöz. Előbbit azzal az üzenettel, hogy halhatatlanok lesznek, utóbbit azzal, hogy halandók. Mivel a kaméleon útközben megállt, a gyík ért oda elsőként, aki átadta az üzenetét, minekután megérkezett a halál. Ha újra és újra végiggondoljuk ezt az abszurd filozófiai aktust, akkor közelebb kerülhetünk a halál misztériumához.

 

Ne feledjük, igazán szabad és alkotó csak a halhatatlan lélek lehet bennünk. A halál a létezésünk szerves része, amelyet nem szükséges eltávolítanunk a létünkből. Aki a halált megtapasztalja, az biztosan megtudhatja, mi a lélek, s hogy mi minden másból áll még a teremtés.

Próbáljunk elszakadni attól a féligazságtól, miszerint a lelkünket egy démoni, sátáni, mágikus lény cselszövése taszítja a halálba. (Ettől függetlenül létezhetnek ilyen lények, s állításom ezen entitások létét egyáltalán nem zárja ki.) A halál szükségszerű, nem egy rossz valami, hanem egy ontológiai aktus, amikor a lélek elválik a testtől. Ekkor felbomlik az emberi hármasság: test, lélek és szellem, s csak kettősség lesz belőle. Ha pedig a profán maskara lehull, akkor visszamarad a szent.

 

Boldog napot!

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..