Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

A kínai-hun(-avar-magyar) kapcsolat jelenlegi bizonyítékai

Meggyőződésem szerint teljes mértékben indokolt a magyar lelkületű emberek igénye a saját ősi múltjuk, illetve őstörténetük megismerése iránt. Mivel a történelem nem egzakt tudomány, továbbá mivel napról napra fejlődik, így gyökereink tárgyi, szellemi és lelki bizonyítékai apránként kerülnek elő az ismeretlenség vagy a kevéssé ismertség homályából. Ezekben az időkben nagy szükségünk van minden vonatkozás megismerésére, alapos tanulmányozására és rendszerezésére azért, hogy ezek ismeretében mindenki kialakíthassa belőle a saját történelemszemléletét és a saját énképét. Ehhez kíván hozzájárulni a kínai és a hun nép összefüggéseire rávilágító áttekintés.

 

http://www.face-music.ch/

 

 

Bármily meglepően csenghet első hallásra, nem kevés történelmi forrásanyag áll rendelkezésre a magyarság honfoglalást megelőző korszakáról. Aki a történelmet kutatja és forrásokat tanulmányoz, az tudja csak igazán átérezni a közvetlen és közvetett bizonyítékok felfedezésének nagyszerű, már-már magasztos érzését. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy „visszakaptam valamit magamból”.

Tény, hogy sok eredeti forrásanyag elveszett vagy megsemmisült – nem hiszek a véletlenekben, tehát feltételezek mögötte némi tudatosságot. Így be kell ismerni, hogy a magyarok őseire és felmenőire vonatkozó anyagok hiányosak és töredékesek. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni az egyes források beállítódását, nyugati vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy elfogult nézőpontját. Így külön hangsúlyt érdemel azon forrásanyagok csoportja, amelyek nem az európai, vagyis a nyugat által képviselt megközelítéseket vonultatják fel, hiszen azokban a részrehajlás úgyszólván kiküszöbölhetetlen, hanem a keleti kútfőkre támaszkodik. Lássuk a kínai-hun kapcsolatokra való utalásokat!

 

Az első és legfontosabb szempont: a magyarság honfoglalást megelőző históriája mindenféleképpen Belső-Ázsiáig vezet vissza. Erről túlságosan sokat nem lehet vitatkozni. Így bizton állítható, hogy a hunok és – mai szóhasználattal élve – a kínaiak testközelből ismerhették egymást. Természetesen igaz ez minden, a térségben akkortájt élő népre. Így elvileg megvan a valószínűsége annak, hogy írott forrásokra bukkanjuk erről a terjedelmes időszakról. Itt azonban néhány fő problémával mindenképpen szembesülnünk kell: 1. nyelvi nehézségek, vagyis ki ismeri behatóan a kínai és más belső ázsiai népek korabeli (!) nyelvét?; 2. összegyűjtötték-e tisztességesen a korhű dokumentumokat?; 3. fennmaradhattak-e ezek az iratok? 4.) és ha igen, akkor hozzáférhetőek-e számunkra ezek az írott kincsek? Ugye, érezzük a helyzetünk nehézségét? Megjegyzem, ezek a nehézségek nem csupán magyar specifikusak, mivel a türkök belső-ázsiai történelme ugyanúgy eme szempontoktól függ!

 

http://www.clio.fr/

 

Találkozunk itt türk rovásírásos emlékekkel és ujgur írásos forrásokkal is, de ezek korántsem elfogulatlanok, inkább ellenségesek. Újabb buktatót jelentenek a népnevek, mivel azok hol régi népek neveit alkalmazzák az újabb keletű népekre, hol mellőzik a kisebb népcsoportokat és csak a vezető törzs vagy törzsszövetség nevén nevezik a népet – ez szintén félrevezető lehet, mert azt a benyomást keltheti, hogy a kisebb etnikumok nem voltak jelen.

 

A kínai történeti források javarésze:

  • dinasztikus történetek (Dinasztikus Évkönyvek: 24 hivatalos történeti mű)
  • enciklopédiák
  • különféle dokumentum-gyűjtemények és feliratgyűjtemények
  • utazók és zarándokok leírásai
  • földrajzi munkák
  • irodalmi művek
  • helyi monográfiák

 

Az olyan nagyra becsült kutatók, mint Bakay Kornél vagy Kiszely István, egyetértenek abban, hogy Kína korai története nélkül, valamint a kínai forrásokból levonható következtetések hiányában egyszerűen nem érhető meg az elmúlt 2500 év történelme!

 

A hsziungnúk és népei életével a Si-ki (Történeti feljegyzések) című gyűjteményben találkozunk, amelyet Szemacsien vagy Szema-Csien (i.e. 145-90.) vetett papírra. Műve 110. fejezetében tér ki a hsziungnúkra és az onugorokra, akiket jüecsi néven említ.

 

Itt említeném meg, hogy a hiszungnúk lényegében a hunok.

A hsziungnúk vagy hsziungnuk (kínai: 匈奴) kiejtve: hsziungnu) nem mások, mint az ázsiai hunok, akik i. e. 3. századtól az i. sz. 4. századig ellenőrzésük alatt tartották Belső-Ázsia nagy részét, mivel ők voltak a térség nomád törzsszövetségének vezető népe. Mint ismeretes, hosszú ideig háborúban álltak a kínai állammal, ezért kezdték építeni a kínai császárok a kínai Nagy Falat.

Témánk szempontjából a leglényegesebb, hogy a hsziungnúk voltak a későbbi hunok ősei.

 

http://www.yoko-hayashi.com/

 

Szemacsien munkájából két rövid idézet:

A hsziungnúk „az északi barbárok területén éltek és egyik helyről a másikra vándoroltak állataikat legeltetvén. Főleg lovat, tehenet és juhot tartanak, de olyan ritka állatok is találhatók náluk, mint a teve, a szamár, az öszvér és a vadló…”.

„Minden fiatalember tudja az íjat használni és háború esetén fegyveres lovasként szolgálatba állni… Hosszú távú fegyvernek az íjat és a nyilat, közelharcra a kardot és a dárdát használják…”

 

A történeti szempontból megbízható kínai források sorát Kunfúciusz (i.e. 551-479) nyitja. Ő a hunokat senjün (csenjün) néven nevezi, s elárulja róluk, hogy már 350 éve a Góbi-sivatag peremvidékén élnek.

 

A hsziungnúkra utalásokat találunk, illetve értékelhető információkra bukkanunk a következő kínai szerzőknél:

  • Szuó (i.e. 2. sz.)
  • Pan-Ku: Csien Han-su, a „Korábbi Han-dinasztia története” (i.e. 206 – i.sz. 24. terjedő időszakról szól)
  • Fan-je szerezte a „Későbbi Han-dinasztia” történetét (i.sz. 24-220. közötti intervallumot öleli fel)
  • Csen Sou munkája: a „Három Királyság” (i.sz. 220-280) – ez a déli hsziungnúkról ad felvilágosítást.
  • Pei Szung kommentárjai
  • Cin-sou a „Cin-dinasztia története” (i.sz. 265-419.) – ezt a 7. században szerkesztették.
  • Sen Jou a „Szung-dinasztia” (420-478) szerzője.
  • Ce Hiena „Déli Csi dinasztia” (i.sz. 479-501.) – a zsuanzsuanok és a heftaliták korát ismerteti.
  • Jao-Szelien a „Liang-dinasztia” (502-557) története
  • A „Wei-dinasztia” (386-550) története
  • A „Csou-dinasztia” (557-581) története – türkükről, ujgurokról és más népekről szól.
  • A „Szui-dinasztia” (589-618) története
  • Az „Északi-dinasztiák” története
  • A „Tang-dinasztia” (618-906) régi törvénykönyve
  • A „Tang-dinasztia új történeti könyve” (a 11. században szerkesztették)

 

http://www.omega.it/

 

Az őstörténetünk szempontjából fontosnak tekintendő további kínai források:

  • C’ö-fu-jüan-kui (1013 környékén)
  • Kiu T’ang-su (945)
  • T’ang-su (1060), mely 16 kötetes
  • T’ang-su Csang Wan-K’i szerkesztésében
  • T’ai-p’ing-huan-jü-ki
  • T’ang-hui-jao (961)

 

Adalékinformációként ide kívánkozik a zsuanzsuanokról néhány gondolat:

A zsuanzsuanok más néven ázsiai avarok. Ők alkották a Zsuanzsuan Birodalom vezető törzsszövetségét a kínai forrásokban. Ama törzsük neve „var”, amelynek tagjai a birodalom bukása után Európába jöttek és létrehozták az Avar Birodalmat.

Ezzel szemben a bizánci források különválasztják a nagyhatalmú zsuanzsuanokat, és szerintük ők nem azonosak az európai avarokkal, akiket éppen ezért álavaroknak (pszeudoavaroi) hívnak.

A kínai forrásoknak nincsenek pontos értesülései az eredetükről. Egyes kútfők szerint a zsuanzsuanok a hiungnuk közül váltak ki, mások szerint a tunghuk, azaz a „keleti barbárok” leszármazottai, de van olyan feltevés is, miszerint az Ordosz-vidéki szienpi csoportok közül valók.

 

Külön említést érdemelnek a kínai zarándokok és utazók művei, amelyek sok mindent elárulnak a belső-ázsiai lovas népekről: Fa-Csien (5.sz.), Hiuen-Csang (7.sz.); Wen-Tvan-Lin (13.sz.) műveire utalhatunk.

Utóbbi szerzőről, tehát Wen-Tvan-Linről, azt érdemes tudni, hogy ő a maga 348 (!) könyvből álló enciklopédiáját kimondottan nagy kritikai körültekintéssel állította össze. A mű eredeti címe: A régi kor nyomozó történelme, s ebből az utolsó 25 könyv a hsziungnúkkal és rokonnépeivel foglalkozik.

 

http://en.tuva.asia/

 

Tu Ju (9.sz.) szerkesztette a T’ung-tien című munkát, amely a következőképpen tematizált:  az ételek és árucikkek, a választások, a hivatalnokok, a szertartások, a zene, a hadügy, az igazságügy, a tartományok és a határok védelme című részekre oszlik. Számos népet ismertet, s köztük kerül terítékre a magyar őstörténet szempontjából lényeges ételkultúra és zenevilág.

Az utolsó hét fejezet beszél a hsziungnúkról, a zsuanzsuanokról, a türkökről és az ujgurokról.

 

A magyarok őseinek szálláshelyeiről a kínaiak tudósítanak. A fejlett kínai írásrendszer már i.e.2. évezred során kialakult. A kínai történetírók úgy nyilatkoztak a hsziungnúkról, hogy egyes általuk használt szavakat az szájukba adtak. A régi írásrendszer – mely tehát eltért a mai kínaitól – még bírt azzal a sajátossággal, hogy visszaadta a szavak fonetikus hangzását, vagyis a kiejtésre utalt (az írásjegyek másik része a szemantikai, azaz jelentéstani elem volt). Ezt hívták fonetikus összetételnek.

Innen tudjuk, hogy leányaik a házasság előtt „szüzek” voltak és a szegény ember rossz idő esetén „odúban” lelt menedéket. A szakértők ebből azt a megállapítást vonják le, hogy sok, eddig jövevényszónak tartott szót megtalálunk a belső-ázsiai hsziungnúknál.

 

A hsziungnúk, vagyis a hunok neve az i.e. 11. század előtt „rong” vagy „zsong/dszong” volt, amely később átalakult, és hsziungnu lett belőle.

Grandpierre Attila írja a következőt: „A xiongnuk őse, a Xia fejedelmi ház leszármazottja, Chun-hui volt…”

„A hun népnév ’királyi nép’ jelentését alátámasztja, hogy a Xia dinasztia hun nemzetségből való, s ez a hun dinasztia adta Kína első királyait.”

 

http://www.gutenberg.org/

 

Ha pedig ez így van, akkor érthetővé válik, hogy Kína nagy folyója, a Huang-ho, miért viseli a hunok nevét. A „ho” jelentése folyó. A huang szó egyik jelentése „hun”, a másik „fenséges”.

Emellett felhozhatnánk, hogy az egyik legendás kínai bölcs, Huang Di (i. e. 2698–2599) nevében visszaköszön a „hun” népnév. A „DI” jelentése pedig rendkívüli/magasabb lény, illetve mágus. Azaz Huang Di nevének jelentése „Hun Mágus”. Az előbbi okfejtéssel összekapcsolva adódik egy másik jelentés is: „Fenséges Mágus”. Tehát Huang Di eme logika végeredményeként hun főkirály lehetett.

 

G.A. arra is rávilágít, hogy a „hun főkirályi méltóság kínai neve: „tan-hu”, ami „égi hun” vagy „Ég fia hun” jelentéssel bír. Ebből pedig levezeti, hogy a hun nép az „Ég fiainak népe”. Ami pedig éppen összhangban van a magyar hagyománnyal, amely szerint a magyarok a Nap fiai.

 

És végezetül, a kínai nép neve Huang Di korától három évezreden át „huaxia” volt. Ez egyébként még ma is él, jóllehet a Han-dinasztia változtatott ezen és han népnek keresztelte át.

A hua szó jelentése: ragyogó, tündöklő, pompás. Így a huaxia népnév jelentése G.A. szerint: tündöklő hun nép, vagy tündöklő nagy nép, vagy tündöklő mag nép.

 

„A hua szó ma szinte szinonim a kínaival. A Kínai Népköztársaság, ill. a Kínai Köztársaság hivatalos neve ma Zhonghua. Mivel pedig a „zhong” a hunok ősi neve Kínában, ezért a Kínai Köztársaság hivatalos nevének jelentése: A Tündöklő Hunok Országa. A kínai légitársaság gépein a „business class” megnevezése: Huaxia Class.”

(idézet forrása: Grandpierre K. Endre – Grandpierre Attila: KIRÁLYI MÁGUSOK ŐSNÉPE: A MAGYAR)

 

Ezt ajánlom átgondolásra mindenkinek és a vállalkozó szelleműeknek kiindulási pontként a magyar-avar-hun-kínai kapcsolatok témakörében.

 

Irodalomjegyzék:

Grandpierre K. Endre – Grandpierre Attila: KIRÁLYI MÁGUSOK ŐSNÉPE: A MAGYAR

Kiszely István a magyarok eredete és ősi kultúrája

 

Száraz György

 

Boldog napot!

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..