Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

A szakrális királyságok

Mit jelent a szakrális királyság intézménye? Ki és hogyan lehet szakrális király? Melyek egy szakrális király feladatai és hogyan működik az élet egy ilyen birodalomban? Milyen az istenhit, a vallás és az emberek sorsa? Léteztek-e a múltban és fognak-e létezni a jövőben szakrális királyságok? Kitérek a beavatás jelentőségére, a félreértelmezett archaikus gondolkodásra, továbbá az ég és a föld közötti kapcsolódásokra az ősi magyar világképet alapul véve.

Egyistenhit

A szakrális királyság fundamentumát az Egyetlen Teremtőben való hit adja. Ez a legtisztább istenismeret, igazság, erkölcs, bölcsesség, boldogság a létben, amely minden többistenhit hátterében áll. A szakrális királyság rendelkezik a Legfelső Teremtőről való tudomással. Ez az ősvallás magja, melyből minden kihajt. A későbbi, nem szakrális, tehát emberi királyságok hamisítások abban az értelemben, hogy elszakadnak az Abszolútum mint egyedüli létező teljhatalmától, s az Ő valamelyik részét (félistenét) tekintik egyedülinek és kizárólagosnak. Ilyen egy valódi szakrális királyságban elképzelhetetlen. Természetesen ez nem kisebbíti a többi teremtett isteni-angyali lény érdemeit, csupán a mindenség végső forrásának nem őket tekinti.
Az egyistenhit tehát egyetlen tökéletes Istenről és egy végtelenül összetett, több síkú teremtésről szól, amelyben mindenkinek megvan a maga helye és szerepe.

Az egyistenhithez szervesen hozzátartozik, mintegy belőle fakad a Szentháromság: a Szent Apa, a Szent Anya és a Szent Gyermek, amely kétségkívül könnyen keltheti a politeizmus látszatát, holott a szakrális gondolkodásban nem az. Mindhárom isteni személyiség ugyanannak az Egynek a kifejeződése, ekként a Szent Család az isteni egységből születő kettősségnek, majd hármasságnak, s ezzel a teremtés elindulásának az eszmeiségét hordozza magában.

A szakrális királyság lényege az egyetemes, örökérvényű, általános és közös vallási igazságokban gyökerezik. Az ősmagyar vallás például egyistenhívő volt a fenti értelemben. Ezt nem lehet megfeleltetni a mai vallásos érzülettel, mert ahhoz több ismeretre lenne szükség. Pontosan azért nem értik meg helyesen még a téma szakértői sem az egyiptomi vallást, illetve szakrális királyságot, mivel nem képesek vagy nem akarnak egyiptomi módon gondolkodni. Az egyiptomiak a Napistenen keresztül, s voltaképpen a többi isteni lényen keresztül az Egyetlen Urat imádták és tudták. Csupán a Teremtő sokféle és valójában mérhetetlen, szavakkal aligha kifejezhető tulajdonságai kaptak külön megszemélyesítéseket. Így lett az isteni princípiumoknak kultuszuk, külön isteni mivoltuk. Az már az emberi elme szüleménye és a torzítások, valamint a félremagyarázások következménye, hogy miért került át a köztudatba a sokféle sületlenség.

A régi magyarok hittek az egyetlen Istenben, aki a világ és az ember teremtője. Tudták róla, hogy a maga teljességében felfoghatatlan, viszont megnyilvánulásaiban érzékelhető, jóllehet végtelen formája van.

Világfa és szakrális királyság

Minden teremtés oka az isteni akarat. A Föld, a Nap, az Ember léte és minden mozgás a Teremtő akarata szerint történik. A Föld voltaképpen egy küzdőtér, amelyen harcolva az ember Időtlen, Halhatatlan Énje a szellemi hierarchiába, az égbe emelkedhet. Ez az alapirányultsága minden szakrális királyságnak. Tehát a földi élet végső céljai nem az érzéki élvezetek, hanem a magasabb szellem elérése, egyfajta átszellemülés, spiritualizálódás. Mindegy, hogy maja, inka, zsidó, kelta, indiai, sumer vagy magyar szakrális királyságról beszélünk, ez ugyanis nem nemzet-specifikus.

A szakrális királyságok rendező elvei azonosak a kozmosz rendező elveivel, amelyet legrövidebben, egyetlen szóval a harmónia fejez ki. Teljesen mindegy, hogy valami mákszem nagyságú vagy gigantikus méretű, mindenben a harmónia megőrzése és az egyensúly visszaállítása-megtartása a titok. Ez az anyagi világban különösen nagy kihívás minden korban, hiszen ez az ellentétek világa, amely arról szól, hogy az egyensúlyunkat elveszítve vajon képesek vagyunk-e helyrebillenni.

A Föld és az ember viszonya a szakrális királyságokban merőben eltért a modernitásban bevett dogmáktól. Ahogyan az emberi lét és tudatosság változik, úgy alakul át a Föld is. Amilyen az ember magatartása kollektív szinten, olyan a Föld sorsa is. Ha valamilyen katasztrófa következik be, azt a szakrális királyságban nem istencsapásként élik meg, hanem oly módon, hogy a nép valamit elrontott, rosszul csinált, elhibázott, s lám, most ez hat vissza ránk. A lét devalválódása az embernek tudható be, s nem Istennek.

Újabb döbbenetes különbség a 21. századi és a szakrális gondolkodás között, hogy őseink hitték, hogy minden megismerhető az érzékszerveink által. Teljesen mindegy, hogy a testünkben szubatomi szinten zajló folyamatokról, vagy távoli csillagködök erővonalairól van szó, az igazi Ember számára minden felfedezhető titok, kifürkészhető rejtély. Ekképpen a távoli csillagok és az emberek sorsa ugyanannak a rendszernek az egymástól el nem választható eseményei. Ezt a gondolatot odáig vitték, hogy magát a teret és az időt az emberi elme szüleményének tartották, következésképpen megszüntethetőnek is gondolták, amennyiben az elméjét valaki átalakítja. Ez volt a beavatás.

Ki a király a szakrális királyságban?

Minden ember király. Meglepő és ellenmondásra ingerlő kijelentése, pedig ténylegesen minden ember királlyá válhatott bizonyos értelemben a szakrális királyságokban. Abból az emberből lehetett király, aki képes volt a saját létét az őt alkotó isteni gondolathoz hozzáigazítani.  Vagyis ha az isteni gondolat minőségileg az emberben öltött testet, akkor királlyá vált. Ez nem a birodalom uralkodóját jelenti, hanem az Embert, aki önmaga felett uralkodott. A beavatás szimbóluma pedig a világfa volt, vagyis az az élőlény, amely összeköti az alsó, a középső és a felső világokat egymással.

A felső világ a magasabb rendű világ, mely nem más, mint a láthatatlan ég, ami egy másik tér, ahol nincs idő. Ez az elvontság teszi nehézzé a mi megszokott sztereotípiákban gondolkodó elménk számára a valódi szakralitást. Pedig csak arról van szó, hogy a szakrális személy abban különbözik a profántól, a világitól, hogy ő képes kilépni az idő és a tér korlátai közül. Ez a beavatás veleje. Erre mondják, hogy legyőzi a teret és az időt a beavatott, vagyis a halálon túlra utazik.

Szakrális királyság

A szakrális király vagy fejedelem immáron az uralkodói minőségben nem más, mint a földi világ és az égi világok közötti híd, vagy kapcsolattartó. Nem minden esetben ősi dinasztia sarjaként látja meg a napvilágot, hanem a teljesítményével, a beavatásainak a sikerességével nyeri el méltóságát. Erre jó példa Melkhizedek.

A szakrális király a kétszer született. Ennek értelme az, hogy a beavatásai során legyőzi a halált, tehát szellemben és lélekben újjászületik, azonosul az isteni Énjével. Itt megemlíthető, hogy a szakrális királyt megkoronázzák hivatalosan és így uralkodik, míg a világkirályt önként fogadja el a nép. Utóbbi a szakrális királyok között az első. Az archaikus időkben ez valószínűleg ugyanaz a személy volt, később kettévált e szerep és kettős szakrális királyságok alakultak ki.

A világkirály címei és elnevezései, amelyek sugallják tudását, nagyjából a következők: Isten jobb keze, az Igazság keze, Úr, Őrző, jövőbelátó, Istent szemtől szemben látó, hírhozó, közvetítő, isteni fényt árasztó, kocsihajtó. Ő a példa, aki önmagát minduntalan műveli, hogy fényessége tovább fényesedjen.

Úgy tartja a tradíció, hogy szakrális királynak lenni nem más, mint állandóan Isten-ítélet alatt állni. A szakrális királyban az igazság és a szeretet összefonódik, s döntéseiben tükröződik. Ő a példa mindenben, környezete nem féli, hanem szereti, mert biztonságot és nyugalmat áraszt magából. A szakrális király beavatásait csak utalásszerűen említem e helyen, de aki keresi, könnyen nyomára bukkanhat a népmeséinkben, a mitológiánkban és a műveltségünk megannyi mozzanatában.

A szakrális királyság egy olyan intézmény, s egy olyan ország, ahol minden adott ahhoz, hogy az egyéni ember megvilágosodjon, azaz legyőzze az önmagában lévő sötétséget. A szakrális királyság az ég földi utánzata, levetülése. Ahogyan fent, úgy lent.
A történelem folyamán sokan nevezték ki magukat szakrális királynak és nevezték birodalmukat szakrális királyságnak, de ez sokszor inkább az emberi önkény számlájára írható, s nem az isteni Énnel való tényleges azonosulásból származtatható. Atilla, Szent László és Mátyás magyar uralkodók talán a leghíresebbek a szakrális királyaink közül, de a világ más tájain is találunk szentséget hordozó vezetőket.

Boldog napot!  

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..