Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

Az emberi egó hatalma

 Az ember személyisége egy roppant összetett szerkezet, ezért nem könnyű elemezni. Sokakat egyáltalán nem is érdekel és nem is tudnak arról, hogy nekik valamiféle személyiségük lenne. Mégis tudattalanul felfigyelünk azokra az emberekre, akik karizmájukkal és erős kisugárzásukkal szinte mágnesként vonják magukra a figyelmünket, míg mások mellett simán elmegyünk az utcán, mintha jelentéktelen, szürke kis egerek volnának. Ennek oka bármily meglepő, de nem elsősorban a testi szépség szemet gyönyörködtető formáiban keresendő, hanem az illető személyiségében. Erről lesz most szó.

 

Amikor még nincs egónk

 

Az embernek anélkül, hogy korai éveiben ez tudatosulna benne, folyamatosan alakul ki a személyisége. Milyen ez a személyiség és egyáltalán mi az a személyiség? Nos, amikor az ember még csupán kisbaba és szavak nélkül próbál kapcsolatba lépni a környezetével, a nagy világgal, már akkor is folyamatosan „letapogatja” azokat a személyeket, akik vele kapcsolatba lépnek. Jeleket ad és vesz a baba. Ezek a jelek két részre oszlanak – egyébként ez egész életünkre igaz: pozitívak és negatívak. Pozitív jelnek azokat a visszajelzéseket nevezzük, amelyek megerősítenek bennünket abban, hogy mi jók vagyunk, szerethetőek vagyunk, helyesen cselekedtünk, tetszést és elismerést váltottunk ki a szüleinkből és a barátainkból. Ez egyfajta megerősítésként, biztatásként és bátorításként hat ránk. Hogy ki ez a „ránk”, arra később visszatérek. Szóval, a pozitív visszacsatolások építik ki az önbecsülésünk, az önértékelésünk alapjait. Ebben múlhatatlan szerepe van az anyának és az apának. Egyik az elfogadottság-érzetünk, másik az értékítéletünk alapjait, a stabilitásunk és biztonságérzetünk egész életre meghatározó gyökereit építik ki minden egyes igenlő és dicsérő szavukkal.

Sajnos, léteznek ezzel szemben negatív szülői jelek is, melyeket két csoportra kell szétválasztanunk. Vannak egyszer azok a negatív jelek, melyek a miheztartás végett, a megóvás, a veszélyérzet, a jogos félelmek, az életösztön és a túlélési stratégiák kialakítását célozzák a szülők részéről. Ezek lehetnek intések, óvások, intelmek, feddések, elővigyázatosságból meghozott tilalmak, esetleg kisebb büntetések. A szülők egy részének lelkiismeret-furdalása szokott lenni, ha felemelte a hangját csöppségével szemben, ha kimerültségében elveszítette az önkontrollját. Nos, ez semmiképpen nem jó, mert rombol, de olykor-olykor inkább be kell vállalni a kisebb bajokat a későbbi nagyobb bajok helyet. Tehát a nevelés és az életre felkészítés-tanítás részét kell, hogy képezze egy megfelelő dorgálás és helytelenítés már csak az értékítéletek kialakítása és a helyes irányba terelés miatt is. Hogy hol húzódnak az egészséges határok, vagyis meddig mehet el egy szülő a gyermekével szembe úgy, hogy nevelje és ne okozzon neki feleslegesen maradandó traumát, az minden gyermeknél egyénileg dől el. De hogy szükséges a polaritások beállítása és megismertetése a gyerekekkel, ahhoz kétség nem férhet.

Másik típusát képezik a szülői, negatív, egós jeleknek és visszacsatolásoknak az oktalan, nem jogosan elkövetett negatív cselekedetek. Ezek többnyire szülői túlkapások, amikor is túlreagál a szülő egy helyzetet és erélyesebben, hangosabban, vehemensebben és durvábban tipor bele a gyermeke lelkivilágába. Ezeknek is komoly szerepük és kihatásuk lesz a felcseperedő emberke személyiségére.

 

Életünk első, nagyjából három évében, még nincs egónk. Azaz nem rendelkezünk azokkal a védelmi mechanizmusunkkal, amellyel felnőttkorban már megvédjük magunkat, az igazunkat és amelynek segítségével kibontakoztatjuk magunkat, megvalósítjuk a vágyainkat és érvényesítjük az akaratunkat. Ilyenkor szokták nekem feltenni tanítványaim a kérdést: jó, de akkor miért tűnik sokszor úgy, hogy egyes gyermekek egóval rendelkeznek, hogy akaratosak, csökönyösek, veszekedősek, erőszakosak, agresszívek szinte, mint a felnőttek? Nos, ez a jelenség valóban létezik és ezzel a tünetegyüttessel sok szülő találkozik. Kiváltó oka azonban mégsem a baba éntudata, merthogy neki ilyen még nincs. A baba egy testbe ágyazódó felsőbbrendű lény, aki csak lassan (spirituális szempontból egyébként ez gyors) és fokozatosan alkalmazkodik az emberi lét feltételeihez. Gondoljuk csak meg, hogy egy szellemvilágból érkező lény, akinek nem volt sűrű, anyagi teste, egyszer csak elveszíti szinte minden kommunikációs eszközét, egy sötét, meleg, puha és védett helyről egy trauma során kikerül a napvilágra, ahol minden hideg, fénylő, idegen és ismeretlen. Mindeközben kommunikálni nem tud, a test érzetét még nem szokta meg és minden újnak számít a számára. Azután pár hónap elteltével kénytelen megszokni az új testét, az új közeget, a környezetét és tanulni kezd: felfedezi a testét, mozogni tanul, később járni és beszélni. mindenkit utánoz. De a baba nem egy tökéletesen steril, tiszta emberkezdemény, hanem egy lélek és egy szellem testben megjelenő formája. Magyarul test, lélek és szellem hármassága. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni. S mint ahogyan minden lélek tart valahol a fejlődésben és nagy valószínűséggel a mi kis babánk is sok emberöltőt tudhat a magáénak, ezért van múltja, karmája és e szerint sorsa, amit hoz magával erre az életére. Másrészt rendelkezik egy szellemmel is, amiből hajlamai és ösztönei szerint alakulhat ki majdan a személyisége. S ez a lényeg. Aszerint nyugodt, vagy békés egy baba, hogy milyen a szelleme. A szellemünk előző életek akár ezreinek a tapasztalataival rendelkezik, vannak benne pozitív és negatív hajlamok, rendelkezik bizonyos előnyös adottságokkal, míg híján van más készségeknek, lesz, amire fogékonyságot mutat majd, de lesz, ami ellen tiltakozik, vagy amitől egyszerűen fél és irtózik. A szellemünk azokban a dolgokban jártas és olyan dolgok felé vonzódik, amilyeneket előző életeiben kitapasztalt, elsajátított és ezek emlékét őrzi.

Na már most, ez az eszköztár, ezek az adottságok sok mindent meghatároznak, tulajdonképpen minden másnál jobban meghatározzák az ember személyiségét a jövőben. A szellem az alap, a szellem a határ. Ha egy baba békés, akkor azért nyugodt, mert a szelleme nyugodt és békés emlékeket és hajlamokat hordoz. Ha egy baba veszekedős, erőszakos, agresszív, akkor minden bizonnyal a szelleme hordozza az említett hajlamokat. Ne felejtsük el, a gyermekek lelke választja ki a neki tetsző szülőt vagy szülőket, ezért a szülőnek hatalmas tanulási folyamatra van szüksége, hogy a lehetőségekhez mérten a leghelyesebben nevelje fel a gyermekét.

 

Amikor az egó testet ölt

 

Szándékosan fogalmazok így: „testet ölt” és nem úgy, hogy „megjelenik”. Mert az egó, vagyis az én-tudatunk, egy olyan része az énünknek, amelyik csak a fizikai világban létezik. A legtökéletesebb definíciója az egónak az, hogy az egó nem más, mint felsőbbrendű énünk lekicsinyített és torz változata. Ebben a megfogalmazásban szerintem minden benne rejlik. Gondoljuk csak meg, az emberi lélek és szellem is származik valamiből. Ezek a láthatatlan összetevőink a mi felsőbbrendű énünknek, az isteni Önvalónknak a részei. Tehát amikor a felsőbbrendű énünk meg akar nyilvánulni a fizikai síkon, akkor kiválaszt magából egy szellemet és egy lelket. Ámde ezek láthatatlanok és összehasonlíthatatlanul több erővel, tudással és képességgel rendelkeznek, mint a fizikai én-tudatunk. Ahhoz, hogy a testet vezérlő tudatosság kialakuljon, szükségképpen ki kell alakítani egy központot, mely érzékelni képes önmagát, ez lesz az énünk. Az a valaki, akiről majd azt hisszük, hogy „én vagyok”. Nem könnyű megfogalmazni ezt, de lássuk be, hogy én-tudatunk, latin szóval az egónk voltaképpen nem más, mint egy önmagunkról alkotott hiedelemvilág. Mert mást hiszünk önmagunkról életünk minden percében. Ez persze csak a nagyobb korszakváltásainkkor tűnik fel, vagy évfordulók alkalmával képződik le az emberben, hogy neki egy folyamatosan változó énje van, aki rendszeresen újraértelmezi önmagát. De bárhogy is, az egó, vagyis az én-tudat, egy kicsinyített része csak a mi határtalan lehetőségekkel rendelkező isteni, felsőbbrendű énünknek. Már csak az szorul némi magyarázatra, hogy miért torzított változata a felső Énnek. Talán azért, mert információi önmagáról, észleletei önmagával kapcsolatban nem tökéletesek. Tulajdonképpen, ha gyermeki tudattal szeretnénk egy kvantumfizikai problematikát megoldani, az nyilvánvalóan nem fog sikerülni. A kicsi egó olyan távol áll a nagy egótól, tehát a fizikai világban létező énünk olyan távol áll a felsőbbrendűtől minden tekintetben, hogy nem csoda, hogy tökéletlenül, önző módon, sajátosan és töredékesen képes csak értelmezni önmagát és minden őt személyesen érintő ingert.

Így ölt testet az isteni én egy önmagához képest elmaradott, tulajdonképpen nem sértés, ha azt mondjuk, hogy lebutított én formájában. Hogy erre miért van szükség és egyáltalán ez hogyan alakul ki, az más kérdés.

 

Az egó érése

 

Az egónak vannak pozitív és negatív funkciói az életünkben. Sokkal tömörebben megfogalmazható a pozitív szerepe, mint a negatív, ezért kezdeném ezzel. Az egó múlhatatlan szerepe az, hogy tulajdonosát, voltaképpen az „embert magát” megvédje és megóvja a külső támadásokkal szemben, vagy minden olyan atrocitással szemben, amit ő támadásnak vél. Tehát ami ránk nézve veszélyes, ami előnytelen, ami rossz vagy annak vélt, azt az egó megpróbálja elhárítani és kiiktatni. Az egó ezért megvédi a testi épségünket, nézi és képviseli az érdekeinket és a nézeteinket. Az egó a személyiségünk perifériája, kicsit olyan, mint az ember bőre és immunrendszere együttvéve.

Az egó negatív funkciói a szélsőségek. Az egó két irányba fejlődhet. Vagy túl naggyá válik és elhatalmasodik az emberen, vagy túl fejletlen marad és soha nem nő fel.

A túl nagy egó azt jelenti, hogy az ember személyisége megmerevedik, rugalmatlanná válik bizonyos dolgokban és szinte elveszíti a változás és az alkalmazkodás képességét. Gőgös, nagyképű, hiú, túlságosan önző, erőszakos, agresszív, törtető, másokat elnyomó, mindenen és mindenkin átgázoló, öntelt, arrogáns, nagyravágyó, hatalomra éhes tulajdonságokat alakít ki magában és ebben az állapotban érzi jól magát.

Az alulfejlett egó jellegzetességei a kishitűség, az önértékelési zavarok, az önbizalomhiány, az aggodalmaskodás, a szorongások, a pánik, a depresszió, az elnyomhatóság, a kisebbrendűségi érzés, a konfliktuskerülés, a gátlásosság, a félénkség, a túlzott tolerancia, az önérvényesítés gyengesége, az önkifejezés hanyatlása, a zárkózottság, a megfelelni vágyás, az elfojtások, az érzelmi zavarok többek között.

Általában az emberek többségére mind a két csoportból találunk tulajdonságokat, de ha jobban megvizsgáljuk az adott személyiséget, akkor az egyik kategória vonásai túlsúlyban lesznek. Minél inkább az egyik vagy a másik kategória ismérvei jellemzőek ránk, annál pontosabban beazonosítható, hogy egónk milyen irányba hajlott el, vagy vitt el bennünket.

 

Mind a két típus alapvetően hibás, mert torz szemüvegen keresztül nézi a világot. A fő problémát az okozza, hogy míg az ember az óvoda csoportjain, az iskolák osztályain keresztülvergődik és kikerül a nagybetűs életbe, addig több millió olyan inger éri, amelyek többsége nem feltétlenül van pozitív hatással személyiségünk minőségének kialakulására. Természetesen nem arról szól a történet, hogy burokban kell felnőni, mert az megint csak életképtelenséghez vezethet. Viszont a szocializáció, a társadalmi beilleszkedés minduntalan változó követelményrendszere nem kedvez, illetve nem segíti elő az érett egó és személyiség kialakulását, sőt sokszor hátráltatja azt.

Például tipikus problematikája korszakunknak a csoportszellemre nevelés, mely nem kedvez az individuális (egyéni) hajlamok és kompetenciák (jártasságok) kialakításának. Hiszen több hónapra vagy évre van szüksége az embernek, amíg szárnyait kibontakoztatja, de az örökös megfelelési kényszer, a poroszos és tömeges oktatás szigora és elnyomása közepette ez sok esetben nem tud megtörténni. A mindenki egyenlő és egyforma elv nem csak kóros, de életellenes premisszája (kiindulási feltétele) a mai oktatási rendszernek. Ha arra az elgondolásra építünk fel egy nevelési rendszert, hogy a gyermekeknek vagy épp a felnőtteknek közel azonosak az adottságai, képességei és ezért az elvárásokat, valamint a követelményrendszert is nagyjából azonosan szabhatjuk meg, akkor azzal komoly válságokat fogunk okozni az egyén életében. Ezzel szemben a holisztika és a spirituális szemlélet abból indul ki, hogy minden ember egyedi és akképpen szükséges foglalkozni vele. Lehet, hogy ez bonyolult és nem gazdaságos, de manapság egyre több a normarendszerbe be nem illeszthető gyermek. Miért? Mert egy korszakváltás van folyamatban: haladunk a kollektívből az egyéni fejlődés felé.

 

Csakis érett egójú emberek tudnak boldog, elégedett és kiteljesedett életet élni a Földön! Az érett egó jellemzői: optimizmus, belső béke és öröm, elégedettség, siker a párkapcsolatokban, a családi életben és a barátságban, egzisztenciális stabilitás megteremtése, nyitott, fejlődőképes világkép, ösztönös viselkedés, toleráns hitrendszer, önharmonizáció igénye, „élni és élni hagyni”- elv átültetése a gyakorlatba, pozitív énkép és jövőkép, összhang a természettel, tudati szabadság élménye stb.

Ezzel szemben a mai ember nagyon földhöz kötött, sokszor érzi tehernek az életét, megkeseredett és túlhajszolt, viselkedését görcsösség és nem az ösztönösség jellemzi, szorong és nem mer előre tervezni, mert kiszámíthatatlannak látja a jövőjét, létbizonytalansága nő, élettere szűkül, elveszíti hitét, életében egyre több területen tapasztalja a diszharmóniát és a konfliktust, egyre több a szenvedélybetegsége, mellyel menekül az élete elől és egy negatív jövőképet sejt maga előtt.

Az egónak az érettsége nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni: komoly belső felismerésekkel és kitartó tudati munkával érhető csak el!

 

Boldog napot!

 

Száraz György

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..