Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

Indián szertartások

INDIÁN SZERTARTÁSOK

 

Az indián szertartások többségének a célja a természettel való összhang megteremtése vagy visszaállítása. Az ember és a természet közötti rend, illetve az ember egyes részei közötti harmónia a legfontosabb célja volt mindig is az indiánoknak. Ismerkedjünk meg a békepipa szertartással és az indián mandala általi gyógyítással!

 

A BÉKEPIPA

 

A békepipa más néven kalumet (calumet). Ez mind a mai napig egy szent eszköz Észak-Amerika indián népeinek körében. A békapipa egy összetett jelkép. Jelenti az embert és a természetet egyaránt. A pipában található tűz (parázs), valamint a füst által idézik meg a szellemvilág lényeit az indiánok.

A békepipa használatára a nyugati ember sokáig nem jött rá. Mi több, eleinte sípnak nézték, mivel alakjuk és díszítettségük miatt egyáltalán nem hasonlítottak az európai társaikra. Nevüket is e megfigyelés alapján kapták. A kalumet ugyanis franciául nádsípot vagy pásztorsípot jelent.

 

A békepipák készítéséhez használt kövek Dél-Minnesota szent bányájából származnak. Ez a bánya egy különleges, zsíros tapintású követ ad az indiánoknak. A pipakövek lelőhelyét a 18. század végéig fehér emberek nem ismerhették, mert az indiánok igyekeztek a titkos ösvényeiket nem kiszivárogtatni a leigázóknak.

George Catlin, híres amerikai festőművész, írta le először részletesen a békepipa kinézetét és a fejének készítéséhez használt zsíros kő bányászatát. A művész nem tudta eldönteni, hogy e szent kő egyfajta zsírkő lehet, vagy lávakővel van-e dolga, ezért egy ásványszakértőhöz fordult. Bostonban dr. Jakson alapos vizsgálatok alá vetette az ásványt és megállapította róla, hogy a gipsznél keményebb, ámde a mészkőnél puhább, zsíros tapintású újfajta kőről van szó. A művész iránt érzett tiszteletből catlinitnak nevezte el, mely a mai napig a hivatalos megnevezése ennek a kőfajtának.

 

Miután megtudtuk, hogy a békepipa szent anyaga mennyire különleges, figyelmünket fordítsuk a pipaszívás indián szertartása felé. A pipaszívás rituáléját valószínűleg minden indián törzs alkalmazta Észak-Amerikában. A pipa elsősorban az ember jelképe, tehát nem a dohányzás szenvedélyéért, vagy stressz oldó hatásáért használták előszeretettel. Olyannyira mágikus aktusnak számított a békepipa szívása, hogy minden apró részletének jelentősége és üzenete volt.

A pipa színe, az egész rárajzolt vagy vésett motívumrendszer, a toll- és lószőrdíszítések az indián világképe apró részleteinek a tükröződései voltak. A pipának szinte lelke volt.

 

Akinél békepipa volt, annál egy spirituális útlevél volt. Ennek birtokában bárki átkelhetett az idegen törzsek földjén. A minnesotai bánya pedig kollektív tulajdonnak számított, jobban mondva mindig a béke földjeként tartották számon, amit bárki felkereshetett bányászati célzattal.

 

Azt a fajta békepipát, amely az indián regényekből és filmekből ismerünk, s amit oly nagy becsben tartottak, ténylegesen szentként tisztelték. Csak a törzs öregjei őrizhették, s ők is egy külön erre a célra készített bőrtokban tartották. Mire használták? Jeles alkalmakkor, békekötéskor, idegenekkel szemben a jó szándék jeleként, fogadalomtételkor és a törzs életében minden fontosabb esemény megerősítésére használták a díszes békepipát. A varázslók füstjén keresztül képesek voltak megidézni az ősök szellemét, ha szükség úgy kívánta.

Ha ténylegesen békekötés megszentelésére használták a pipát, akkor annak komoly súlya volt, mivel évekre szavatolta a béke fennmaradását. Nem teljesen ez volt a helyzet akkor, amikor az indián nemzetségek varázslói először nyújtották a békepipájukat a fehér ember felé.

 

INDIÁN GYÓGYÍTÓ MANDALA

 

A mandala nem csak a keleti kultúrákban volt használatos, mint a mágia rituális kelléke, hanem az amerikai kontinens őslakosainak a körében is előszeretettel használták többek között gyógyításra.

Az indián sámán vagy varázsló egy kis tüzet rakott a sátor közepén (természetesen egy nagy sátorról van szó), majd saját kezűleg elkészítette a homokmandalát. A manadalát olyan méretűre csinálta a sámán, hogy a beteg kényelmesen a közepébe tudjunk ülni. Ennek segítségével idézte meg a segítő szellemeket.

 

Miután a mandala elkészült és a beteg is elfoglalta a helyét, kezdetét vette a szertartás énekléssel, dobolással és egyéb rituálékkal. A mandala a betegség típusának megfelelően készült, egyes szimbólumai a kórságot jelenítették meg. Ehhez gyártott a sámán egy történetet, amelyet hangosan énekelni kezdett. A megénekelt történet főszereplőjével kellett azonosulnia a betegnek, aki a betegséggel kapcsolatos problémát mindig sikeresen győzte le. A beteg tehát egybeolvad a történet folyásával, a mandala formája, színei, szimbólumrendszere és a megidézett segítők egyaránt támogatják őt. Végül minden erő egyensúlyba kerül az emberben.

 

A szertartás lezárultával a betegen még látszik a kórság tünete, de a lelke már meggyógyult és a bensőjében már megindultak a jótékony, harmonizáló folyamatok. Kis idő elteltével a fizikai test tökéletesen visszanyeri egészséges mivoltát és ezzel a folyamat betetőzik.

 

Az indián mandalában a középpont a világ kicsinyített mása, amúgy a Napot mint központi égitestet és mint egységet jelképezi. A függőleges átlója azért hosszabb, mint a vízszintes, mert ez mutatja azt, hogy a spirituális világ az elsődleges az ember életében. A függőleges átló utal az Ég és a Föld összeköttetésére. Továbbá céloz a jelenre, nevezetesen arra, hogy az ember egyensúlyának folyamatosan meg kell lennie a jelen pillanatban.

A mandalában szereplő csillagok az ellentétpárokban megnyilvánuló archetípusokat és tulajdonságokat jelenítik meg. A csillagok erői és energiái vezérlik képletesen az ember életét.

 

Összességében az indián mandala egy kapu a tudat és a tudatalatti, a fizikai és a szellemi világ között, amelyen csak az ember léphet be. A gyógyuláshoz, tehát az egyensúly helyreállításához számos támogató erőt mozgósít a mandala. A beteg számára ezek az energiák egy megváltozott tudatállapotot idéznek elő, amelyben a test és a lélek hatékonyabb együttműködésre képes. A sámán csupán elősegítője a gyógyító folyamatoknak, valójában a beteg hitén és koncentrációján múlik a siker. Az alany tudatalattijához az energiákon kívül a képi megjelenítés, a vizualizáció útján lehet utat törni. A képek, a formák, a mitikus történetek és szimbólumok mozgásba lendítik a tudattalan erőit, melyeket megfelelően irányítva bámulatos eredményeket, „spontán gyógyulásokat” tudnak produkálni az indián technikák.

 

Ahhoz, hogy az indián mandala általi gyógyítás maximális legyen, előbb érdemes megismerni az indiánok gondolkodásmódját, életvitelét és világképét, hiszen a mi túlzottan anyagelvű és másokat lenéző, minősítő attitűdünk esetleg megakadályozhat abban, hogy kellő átéléssel vegyünk részt egy ilyen gyógyító processzusban. Ha azonban valaki képes levetkőzni az előítéleteit és teljesen átszellemül, s elengedi felnőttkori elméjének szorosan fogott pórázait, akkor viszonylag könnyen megtapasztalhatja az indián mágia csodáit. Ennek magyarázata az lehet, hogy a gyermeki énhez sokkal közelebb áll a tudatalatti képi nyelve, s gyermekkorban még szabadabb az átjárás tudat és a tudatalattink között. Vagyis nyitottabbak vagyunk és közvetlenebb a kapcsolatunk a saját lelkünkkel életünk első éveiben.

 

Boldog napot!

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..