Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

Korlátoltak vagyunk?

A főbb korlátainkról szeretnék együtt gondolkodni Veled. Sokan nem vagyunk elég bátrak bevallani, hogy gúzsba kötnek bennünket a saját korlátaink. Sokszor pedig túl sokat foglalkozunk a határainkkal. Mindenki tapasztalta már, hogy milyen érzés, amikor nincs megelégedve magával. Ez a cikk egy kísérlet arra, hogy milyen felismerni és szertefoszlatni egy-két korlátot. Remélem, inspirálóan fog hatni Rád!

 

A konzervatív pszichológia szerint az ember lényege az énje. A spiritualitás és a holisztika szerint viszont ez az én nem több, mint korlátolt kis része a valódi Énnek. A pszichológia szerint ez merő képzelgés, mert ilyen Én nem létezik, s minden megismerő törekvés, amely a (Felső) Énre irányul inkább zavarodottságra vezethető vissza, mintsem értelemre.

Ha megértjük, hogy egyszerre van bennünk egy korlátolt, beszűkült, béklyókkal rendelkező én, illetve egy határtalan, egységélményt nyújtani tudó, korlátokat nem ismerő Én, akkor egy nagy lépést tehetünk a valódi önmegismerés felé.

 

Nem könnyű megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy létezik egy olyan részünk, amelyikkel jelenleg nem állunk olyan tudatos kapcsolatban, mint az énünkkel, mégis azt tekinthetjük a kicsi, jelenlegi énünk forrásának.

Valóban, az emberi identitás nem egyszerű és azonnal érthető valaki. Mert hát, ha feltenném a kérdést, hogy hol húzódik a határom, vagy a korlátom, akkor azzal szembesülnék, hogy az első válaszom pontatlan, illetve pontosításra szorul. Például, ha azt állítom, hogy a bőrfelületemnél végződöm én, akkor ezt gyorsan megcáfolhatja egy fizikus, mert a testemet alkotó részecskék nem csak a bőrömön belül vannak jelen. Meg aztán az egyes parányi részecskék közötti relatíve hatalmas tér és erőtér is ott van, amelyről azt állítom, hogy hozzám tartozik, de azt már én sem hiszem el, hogy ismerem.

S akkor még nem is beszéltem a kvantumfizikáról, amely energiamintázatként és tudatmezőként is definiálhatna engem. Ezekben az esetekben egészen leomlanak a korlátok, mert az energiamezők áthatják egymást – én és a környezetem, a tudatmezőkről nem is szólva.

 

A következő korlát az idő. Nevezetesen, hogy nem az vagyok, aki előbb voltam, de még az sem vagyok, aki valószínűleg a következő percben leszek. Na, ez hogyan oldható meg. Csak egyféleképpen. Úgy, hogy számomra, vagy legalábbis egy részem számára nincs, nem létezik se múlt, se jövő. Csak addig élünk abban a hiedelemben, hogy az idő rabjai vagyunk, amíg rá nem jövünk, hogy mi csakis a jelenben létezünk, csak itt és most tudunk élni. A múltban nem, bár vannak olyan virtuózok, akik megpróbálják. Ilyenek például a fájdalmakat dédelgető emberek, akik látszólag újra meg újra lejátsszák maguknak a múltat, mintegy átélik azt. De ez tévedés, mert ők is a jelenben élnek, csak ők ugyanazt a lemezt teszik fel újra meg újra, mert valamilyen okkal kapcsolódnak a múltjukhoz. (karma, beidegződés stb.) Ugyanez vonatkozik a jövőre is.

Hiába próbáljuk azonban elhitetni magunkkal, hogy valami fontos (ez az én önmegtévesztése), a múlt és a jövő nem létezik úgy, ahogyan a jelen. Mi választjuk el a dolgokat egymástól. Ez a mi felelősségünk. Ez a szenvedésünk oka: önkorlátozás a nézőpontok miatt, semmi több.

 

A korlátaink abból fakadnak, hogy mi elhitettük magunkkal azokat. Ez azonban nem egyéb, mint hiedelem. Az ellenségem addig ellenség, amíg félek tőle, utána már nem. A fájdalom addig okoz szenvedést, amíg görcsölök rajta, tovább nem. A jövő addig tud csak aggodalommal eltölteni engem, amíg szorongok miatta, tovább nem. Minden azon múlik, hogy átmenetiként kezelem-e vagy pedig teljesen azonosulok vele.

 

Az emberi személyiség azért létezik, mert szembe tudja magát állítani más, hasonló személyiségekkel. Ez a világ ellentétes mivoltából fakad: kint és bent, én és te, pozitív és negatív… Mondhatjuk-e egy érme két oldaláról, hogy jobb vagy rosszabb az egyik, mint a másik. Persze, de attól még ugyanarról az érméről beszélünk. A külvilág addig ellenséges, gonosz és rideg, amíg idegennek tartjuk. A korlátolt énünk így gondolkodik és érez. A határtalan énünk azonban nem. Amint nem csak önmagammal és a testemmel kezdek el foglalkozni, elindulok azon a felfedező úton, amely visszavezet az ősi egységélményhez, ahhoz az állapothoz, amelyben megélem az Énemet, mely mindennel összekapcsolódik.

 

Sokan szabad elhatározásukból úgy döntenek, hogy inkább elszigeteltségben élnek. Ám, legyen! De a korlátolt elmével gondolkodó tudat, az én lényegénél fogva nem képes áthidalni a belső és a külső világot, nem képes összekötni az ént az Énnel. Ez valahol persze nem baj, sőt szükségszerű, hogy a személyiség megszülessen és megtapasztalja önmagát. Ugyan illúzió, de szükséges.

 

Azután jön egy érzés, vagy egy gondolat, vagy egy személy, aki azt mondja ennek az énnek, hogy te csupán egy átmeneti kis részecske vagy, aki nem látja tisztán sem önmagát, sem a világot, azonban létezik egy forrásod, amely képes tisztán látni a maga valódiságát. Örül ennek az én? Nem, egyáltalán nem. Miért? Mert elfogja a halálfélelem.

 

A jó hír, hogy az Én halhatatlan, el nem múló, örök és hogy benned is kifejezésre jut. Ezt kell feldolgoznod. Az én viszolyog, retteg, mert alaptermészete szerint múlandó. Egyúttal értelmetlen, amit csinál, minthogy minden nap, minden pillanatban meghal, tehát ebben a körforgásban élve igazán hozzászokhatott volna már a változásokhoz. De ezt a legtöbb ember nem veszi észre, s nem figyeli meg. Holott a változás maga tulajdonképpen a halál kicsiben. Az elalvás szintén olyan, mint a halál. Az én tehát csak eljátssza, bebeszéli magának, hogy ő nem akar meghalni, miközben máris meghal. Úgy értem, hogy minden másodpercben megszületünk. Az életünk parányi újjászületések sorozata. Nagyszerű élmény, amikor ezt felismerjük.

 

A következő nagy kihívásunk az elfogadás. Nem a korlátaink elfogadása, hanem annak a ténynek, hogy ami múlandó, annak nincs jövője. Ezért teljesen felesleges sajnálkozni miatta. A születés és a halál másodpercenként ismétlődik az életünkben, de mi ezt nem vesszük észre. Hívjuk ezért inkább pillanatnak. Válj a pillanattá, s nem lesz többé gondod, se korlátod, se halálod! Éld át minden erőddel a jelen pillanatot, s a korlátaid tűnni kezdenek!

 

Ne feledd, ha valamit letagadsz, például a halált, akkor olyan hatalmat adsz neki, olyan erőt adsz a kezébe, amelyet bármikor felhasználhat ellened. Ne akarj magadnak görcsösen jövőt se! Főleg azért ne, mert a jövő általában ígéret, melyet te teszel magadnak, vagy más tesz neked, s egyből korlátoz. Leginkább elvárásokat, szorongásokat és görcsösséget eredményez a jövő ígérete, amely beszűkíti a végtelen Éned lehetőségeit. Merthogy ne feledkezzünk meg az Énről, mely minden pillanatban veled van, aki mindenhová elkísér.

Ne kötődj túlzottan az időhöz, mert az élet nem verseny. Ne rivalizálj, mert nem kell senkit legyőznöd vagy meggyőznöd, mert sokszor csak a korlátaid miatt viaskodsz, törleszkedsz, igazolod magadat és a fontosságodat. Ettől még lehetnek elveid, de akkor már az Éned elveit képviseld.

 

A saját korlátai között vergődő én elveszíti a méltóságát. Miközben riogatjuk magunkat azzal, hogy mi lesz, ha valamit nem érünk el, vagy mit fognak mások hozzá szólni, megfosztjuk magunkat a saját elveinktől. Mert akiben a korlátok dolgoznak, annak az elvei átmenetileg szünetelnek. Azután, lehet, hogy megint bekapcsolnak, de az én korlátai és az Én elvei egyszerre nem érvényesülhetnek.

 

Ne siess túlzottan. Sokan egy nap alatt, rövid időn belül akarnak teljesítményt produkálni. Ez olyan, mintha egy hajszába keveredtek volna. A legtöbben az életüket túl akarják élni, legalábbis egy napjukat vagy időszakukat. Az idő egyik pillanatát kitüntetjük a béke és nyugalom jelzőjével, a többit a sietség, a figyelmetlenség, a fontosság… jelzőjével. Ez csapda. Mert így az egész életünk nem-cselekvéssé válik. Milyen, amikor nem-cselekvés az életünk? Várakozás. Semmi több mint várakozás és egyfajta hitegetés, hogy megéri várni. Miért éri meg? Mert majd biztos valami jobb fog történni egyszer. Nem itt a jelenben, hanem majd egyszer. Így telik el a sok értékes pillanatunk. Így korlátozzuk magunkat le minduntalan. Így gyártjuk a meséket az időről, a világról és Istenről magunknak. Pedig be kellene vallanunk végre, hogy fogalmunk sincs a valóságról!

 

Boldog napot! 

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..