Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

Miért (ne) tanuljunk?

Mi a tanulás? Hol éri meg nekünk, hogy folyamatosan tanuljunk? Pláne, egész életünkön át? Milyen félreértések adódnak manapság a tanulás körül? Hányféleképpen sajátíthatunk el valamit? Mitől függ, hogy maradandó, vagy csak múló emlék lesz egy információ? Melyek a mai oktatási módszertan hibái? Gondolatkísérletek a tanulási nehézségek kezelésére.

 

Sokan még mindig hisznek abban a sztereotípiában, illetve torzképben, hogy a tanulás egyfajta intellektuális kondicionálásból áll, és semmi egyébből, holott a valóság már milliószor rácáfolt erre a tézisre. Egyszer valaki kitalált egy ilyen gondolatmenetet és elvárás-rendszert, azután meg mindenki bedőlt neki. Azt is elhitették velünk, hogy minél képzettebbek vagyunk az iskolák és a felső szintű tanintézmények révén, annál könnyebben kapjuk meg vágyaink beteljesítésének eszközeit, s annál rövidebb idő alatt „megválthatjuk a világot”. Sok diplomás túl büszke magára, módfelett öntelt, felfuvalkodott és rátarti, mondván, ő különb, mint szimplán érettségizett vagy szakmunkás társaik. Holott az ilyen ember pont annyival butább, amennyire ezt elhiszi. Mert mit is mondhat magáénak voltaképpen egy 23-24 éves diplomás? Nem túl sokat – ez az igazság.

 

Mit is jelent a tanulás? Milliónyi adat bebiflázását éjszakákon át. Majd gyorsan visszamondani, vagy leírni, ami a követelmény, s utána törölni-törölni ezerrel, mert már szorít a következő vizsga felkészülési ideje. S újra ugyanez elölről. Néhány nap és éj megfeszített koncentráció a könyvek fölött, aztán megint vizsga, majd újfent törlés, azaz helykialakítás az agyban a további új információk számára. Siralmas, nemde? És így születik a szellemi elit?

 

Az információ tudatosítása még messze nem tanulás. Az adattól a tudássá válásig rögös út vezet. Az információkat először fel kell dolgozni, meg kell érteni, emészteni és érlelgetni kell, s csak ha azok emlékké váltak, leülepedtek, akkor kezdenek tudásanyaggá alakulni.

Hol van elrejtve a motiváció ebben a képletben? Nos, rákényszerítik a tanulókat, hogy egyfajta hiedelemrendszert építsenek fel magukban, melynek lényege, hogy elhitessék önmagukkal, hogy ha az elvárt teljesítményt hozzák, akkor azzal elérhetik a céljaikat: magasabb beosztást, nagyobb fizetést, könnyebb anyagi boldogulást és hasonlókat.

Ennek a motivációs stratégiának a hatékonyságát hűen tükrözi, hogy mennyire csalódottak, depressziósak, kiábrándultak és olykor szerencsétlenek a tanultabbak ma Magyarországon, már ha a valódi életszínvonalat vesszük alapul. Mert hát, nem mindig az él jobban, aki több évet járt iskolába.

 

Szép dolog a tanulás, a kupálódás egy bizonyos pontig. Jó egy átlagműveltségre szert tenni (más kérdés, hogy ki szabja meg mi az átlag és mi a norma), mert többet megérhetünk általa a mai bürokratikus-demokratikus világ útvesztőjéből. De nyertesek és sikeres emberek egészen biztosan nem ettől leszünk! Ha végignézek az ismerőseimen, akkor bízvást megállapíthatom, hogy aki 17-18 évesen kezdett el dolgozni, ma boldogabb és sikeresebb embernek mondhatja magát, mint aki csak 24-25 évesen lépett ki a nagybetűs életbe. Miért? Mert nem az intellektuális tudásunk függvénye, hogy készen állunk-e az életre, vagy sem. Gondoljuk végig, hogy ha nekünk magas elvárásaink vannak, de az nem társul egy kitartó, szorgalmas és tántoríthatatlan jellemmel, akkor nem fogjuk elérni egykönnyen a céljainkat. Márpedig a munkához teherbírás és alázat kell, ezeket az erényeket pedig a szüleinktől hozzuk, vagy nem hozzuk. Egy állhatatos asztalos például lehet, hogy többet keres, mint egy kétdiplomás tanár. Társadalmi igazságtalanságnak azonban mégsem kiáltanám ki ezt a helyzetet, mert lehet, hogy ő bizonyos időben jól döntött és ezért megtalálta a számításait. Nehéz a munkája, de ő ezt vállalta, és íme, az eredménye.

Miben különb az asztalos tanár társainál? Látszólag semmiben. Valójában azonban abban, hogy nem az intellektuális tudást, hanem a gyakorlati szintű, mindennapi tudást, azaz tapasztalatszerzést választotta a könyvtudás helyett.

Tehát nem az a kérdés, hogy ki a különb valamiben, hanem az, hogy ki dönt okosan, ösztönösen a saját élete felől. Hiszen akadnak azért szép számmal olyan professzorok, akik nem élhetnek olyan színvonalú életet, mint egy sikeres, tehetséges asztalos. Nem az számít elsődlegesen, hogy kinek mi a szakmája, mert az hozott tehetség kérdése, hanem hogy összhangban döntünk-e a sorsunkkal, amikor hivatást választunk. Ebben pedig a spirituális érettségünk, avagy éretlenségünk a perdöntő, nem az iskolai tanulmányi átlagunk?

Sokan egyébként is azért tanulnak tovább gimnáziumokban, mert még szülői segítséggel sem tudták eldönteni, hogy miben tehetségesek. De biztos, ami tuti, a továbbtanulás esélyei így elvileg biztosítottak – hiszik sokan. Majd 18 éves koruk körül ismét elbizonytalanodnak, sőt félnek kilépni az életbe, ezért inkább lehúznak még pár évet az iskolapadban. Ez minden, csak nem érettség.

 

A valódi tanulás élményszinten zajlik. Ha valakit valami nem érdekel igazán, akkor nem is teszi igazán bele magát a megtanulásába sem. Ergo, nem lesz belőle eminens. A tanulás őszinte motiváció, hajtóerő nélkül olyan, mint egy vitorlás hajó a tengeren szélcsendben – csak az áramlatok sodorják, de szellő híján nem jut el a kikötőig. A valódi tanulási kedvet a szülőknek és a pedagógusoknak kellene megteremteniük a gyermekeikben. Ehhez természetesen nagyon fontos alaposan ismerniük gyermekeik pszichéjét és jellemét, mert csak ily módon fogják a megfelelő utat megtalálni a tanulási kedvhez.

Mindennél lényegesebb azonban a minta, vagyis a példamutatás. Ha a gyermek nem lát követendő szülői mintát otthon, akkor igazán nem várható el tőle, hogy lelkesedjen a tanulásért. Másfelől, ha a pedagógusok nem elég felkészültek gyermekpszichológiából és rosszul megválasztott „fegyverarzenáljukkal” már idejekorán szétzúzzák a gyermekek kedvét és individuális hajlamait, akkor megint csak nem szabad meglepődni azon, hogy a gyermek miért utálja meg a tanulást egy életre.

 

Ami a leginkább hiányzik a mai oktatási és tanítási rendszerből, ugyanakkor viszont pénzbe nem kerül: a kreativitás fejlesztése, az ösztönösség megengedése és hangsúlyozása, a másféle véleményalkotás díjazása, a művészi hajlamok pallérozása, az emocionalitás elfogadás, az egyéni képességek, köztük az intuíció és a spirituális készségek figyelembevétele. Mindezek helyett rengeteg gyermek szembesül korához képest túlzó elvárásokkal, felesleges teljesítmény- és megfelelési kényszerrel, hatalmas stresszel, és mindezek egyenes ági folyományaként kishitűséggel és meg nem értettséggel.

 

Kivétel magától értetődően mindig akad. Azonban nem ez a domináns a mai magyar valóságot tekintve. A legtöbb tanárt nem érdeklik – vagy mert nem tanították meg nekik, vagy mert ő is ennek a rendszernek a „terméke” –, hogy a gyermekeket nem klisék szerint érdemes nevelni, hanem egyénre szabottan. Ha elvész a tanulási kedv, ha unalmas a tanóra, ha flegma a gyermek, ha szorong a diák, akkor elvileg az érettebb és képzettebb tanárnak kellene erre konstruktív megoldást találnia. Lehetetlen? Nem hinném. Én emlékszem nem egy olyan csodapedagógusra, aki erre képes volt, nem csak esetemben, hanem harminc társam esetében is. Szóval, ez nem utópia, hanem a jövő. A példa ragadós: ha a tanár neurotikus és kiégett, akkor a diák is hasonulni fog ehhez a mintához, ha a tanár tényleg emberi, vagyis partner, megértő és toleráns, a diákság is észrevétlenül ellesi ezeket a jó viselkedési mintákat, s boldogan fog nem csak kötelező törzsanyagot, hanem emberismeretet és jellemfejlődést is tanulni. Talán ez utóbbi legalább annyira fontos az élethez, mint Newton 3. törvénye.

 

Boldog napot!

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..