Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

Mikor van szilveszter?

Írta/Szerkesztette: Posted on 1

Egyszerű kérdés, s mégis mennyi megközelítési mód! Kik és mikor vezették be a jelenlegi újévköszöntő ünnepet? Milyen hagyományai vannak a szilveszternek? Mennyiben sarjad a szilveszter a kozmikus vallások metafizikájából? Mennyiben egyházi, mennyiben polgári és mennyibe spirituális ünnepnap a szilveszter? Voltaképpen minek is állítunk emléket ezen a jeles napon? Tudni illik, hogy a különböző kultúrák nem mindig ugyanakkor köszöntötték az új évet.

 

Mikortól létezik szilveszter?

 

A december 31-e, vagyis az évkör legutolsó napja a vallási kalendáriumok szerint I. (Szent) Szilveszter pápa emlékünnepe. Ez a pápa jelentőségében alul marad számos utódjához képest, mégis az ő pontifikátusa alatt (314–335) történt meg a kereszténység első nagyobb sikere a Római Birodalomban.

A római császár, nevezetesen Nagy Konstantin, pálforduláson esett át, amely lehetővé tette, hogy a kereszténység valamelyest tért nyerjen. Ezzel kapcsolatban számos mítosz és hiedelem kering, de talán éppen ezért érdemes néhány történelmi adalékot számba venni, s akkor egyből látni fogjuk, hogy miként is ment ez a folyamat végbe.

 

Az i. sz. 313-as mediolanumi edictumban megerősítették a keresztények vallásszabadságát és visszaadták elkobzott javaikat. Ennek előzményeként Nagy Konstantin császárnak volt egy látomása, amelyről úgy hírlik, hogy „áttérésre” ösztönözte. Történt pedig, hogy éppen egyik vetélytársa ellen harcolt Róma mellett és vagy éjszaka, vagy a csata hevében megjelent előtte egy keresztény szimbólum (kereszt vagy Krisztus-monogram) Ezzel győzz! E jelben győzni fogsz. Az uralkodó ezt a víziót isteni jelnek tekintette, s tüstént katonái pajzsára rajzoltatta. Ezt követően fényes győzelmet aratott.

Bár a mítosz valóban tetszetős, azért nem árt tudni, hogy történelmi bizonyítékok szólnak amellett, hogy a császárt közvetlenül a látomása előtt avatták be a Sol Invictus kultuszba, ami annyiban módosítja a sztorit, hogy az isteni patrónus így nem Jézus, hanem a Napisten volt. A Sol Invictus egy olyan kultusz volt, amely a nevében a Legyőzhetetlen Napot, azaz a Napistent állította vallásának középpontjába.

A kép teljessége kedvéért gyorsan elmondom, hogy a kereszténység Jézus születését egészen addig – tehát az időszámításunk szerinti első háromszáz évben – január 6-án ünnepelte. De felismerte az üldöztetések nyomán, hogy így nem nyerhet, ezért az alkalmazkodás taktikáját kezdte alkalmazni.

Mivel akkoriban a Római Birodalomban az államvallás mellett több misztériumvallás is törvényes módon működött, ezért a kereszténység igyekezett hozzájuk adaptálódni.

A klérus úgy határozott, hogy a Mithrász-kultuszhoz fog hasonlítani, amely pedig az Sol Invictus kultusszal fonódott össze. E helyütt elegendő csupán azt tudni, hogy a Mithrász-kultusz jellegét a következők adták: a lélek halhatatlan, a jövőben ítélkezni fognak felette, s a halottak fel fognak támadni.

A kereszténység pedig alkalmazkodott. Így került Jézus születésnapja január 6-ról december 25-re. S a fény születése egyben az új év beköszöntét is jelezte. Mindez Szilveszter pápa uralkodása alatt történt, így róla kapta az évforduló ünnepe a nevét.

 

Mindazonáltal nem túl gyorsan honosodott meg a szilveszter ünnepe Európában, ha azt vesszük, hogy csak a XIII. Gergely pápa (1572-85) által bevezetett napév szerinti időszámítást követően terjedt el az öreg kontinensen. Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában és Franciaországban szinte rögtön szokássá vált, míg hazánkban csak 1587-ben vezették be, illetőleg a protestáns Németország csak 1699-ben járult hozzá a használatához.

 

Az ősi magyaroknál, miként a keltáknál is, minden jel szerint az évkezdet őszre vagy tavaszra eshetett. Ennek emléknyomai fellelhetők az őszi és a tavaszi pásztorünnepek formájában.

A naptárreform bevezetésétől függetlenül egészen a 16. századig Karácsony napján (december 25-én) ünnepelték az újévet, néhány helyen pedig január 6-án (háromkirályok idején).

 

Néphagyomány, városi folklór és Julius Caesar

 

Az óév búcsúztatásaihoz számos szokás kapcsolódik. A termékenységet, a bő termést, a gonoszűzést szolgáló és a különféle szerencsehozó praktikákkal minden gyermek szembetalálkozik, de azt csak kevesen sejtik, hogy miért is végezzük el ezeket a ceremóniákat rendszeresen.

 

A január 1-jére eső évkezdés szokását szegről-végről a rómaiaktól örököltük. Ovidius úgy tudja, hogy Numa királynak, Romulus utódjának tulajdonított naptárreform nyomán vált a téli napfordulót követő Januarius az év első hónapjává.

A Római Birodalomban a konzulok (consulok) „évet nyitó” hivatalba lépésének ideje egészen i.e. 153-ig március Idusának (március 15-nek) környékére esett. Ezután helyezték át január 1-jére.

 

A római szokásokat vizsgálva feltűnik, hogy január 1-je mint évkezdés régre nyúlik vissza. Nem feltétlenül kell egyetlen dátumot keresnünk, mert anno egymással párhuzamosan sokféle szokás és vallási hiedelem volt érvényben.

A polgári évet hivatalosan a Saturnalia ünnepe zárta le, amelyet december 17–23 között tartottak. Ennek „tizenkettedére”, azaz január elsejére, Janus isten orgiasztikus ünnepére esett a római „karácsony”. Janus a ki- és bejáratok istene volt és egyben istene minden kezdetnek, így az év első hónapjának, minden hónap első napjának és az emberi élet kezdetének is. Ábrázolásain az isten kulcsokat tart és 365 ujja van az év napjainak megfelelően. Janus jellegzetes attribútuma az ellenkező irányba néző két arca – ebből származik a „Janus arcú” kifejezés.

Ilyenkor ajándékozták meg kölcsönösen egymást az emberek és ekkortájt díszítették fel örökzöld olaj- vagy babérággal az otthonaikat. Láthatjuk, hogy itt egy kettősség vonul végig a történelmen. Ebben vágott rendet Julius Caesar naptárreformja i. e. 46-ban, amely megszüntette az összevisszaságot e tekintetben és a római újévet immáron véglegesen január 1-jére tette.

 

Egyházi ünnepek

 

A Béke Világnapja

1968 óta VI. Pál pápa kezdeményezésére ünnepelik a keresztények minden év első napján a Béke Világnapját. Ez a nap arra hívja fel a figyelmet, hogy az új évben törekedjünk arra, hogy békében éljünk ne csak önmagunkkal és szeretteinkkel, hanem minden emberrel és az egész világgal.

 

Máriának, Isten Anyjának Ünnepe: január 1.

Minden keresztény szent között a legkiemelkedőbb Szűz Mária, a Boldogságos Szűz. Úgy is nevezik őt, mint aki „kegyelemmel teljes”. Ezt a dogmatika a következőképpen magyarázza: a Szűz anyasága öröktől fogva megvolt Isten megváltó tervében, s amikor elérkezett az idő, akkor anyává lett a Szűz és fia született, aki nem más, mint Jézus.

Ennek ellenére Mária születését és gyermekkorát nem ismerteti a Biblia, csupán az apokrif forrásokban találunk erre utalásokat. Az egyház tanításában négy dogma szól Isten Édesanyjáról. Ezt a négy alapigazságot kell elfogadnia a katolikus elképzelés szerint annak, aki „üdvözülni” akar.

Mária ünnepe január 1. A dogmát az efezusi zsinat fogalmazta meg 431-ben. Mária szűzen foganta és szülte Szent Fiát, illetve szüzessége örökre megmaradt.

Mária szeplőtelenül fogantatott, ennélfogva eredeti bűn nem érintette. Ezt a dogmát 1854-ben hirdette ki IX. Pius pápa. Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe december 8-a.

Halála után Mária fölvétetett a mennybe, anélkül, hogy teste romlásnak indult volna. Ezt a dogmát 1950-ben hirdette ki XII. Pius pápa.

 

Az Újév metafizikája

 

Kozmikus vallások

Minden őseredeti, főként történelemelőtti vallási és kultúra ama elképzelés köré csoportosult, amit a világ periodikus megújulásaként definiálhatunk. Ahogyan a mezőgazdaság, illetve az időjárás által a természet évről évre megújhodott, úgy az egyes ember élete is ezt a ciklust volt kénytelen követni. Minden olyan vallást, amely erre a periodicitásra alapozta szertartásrendjét, méltán nevezhetjük kozmikus vallásnak.

 

Világfa, karácsonyfa

Voltaképpen a karácsonyfa hagyománya nem is a karácsonyhoz, hanem az újesztendőhöz kapcsolódik szervesebben. Az időről időre történő megújulás eklatáns példája a fa és az erdő. A mindenhol megtalálható, abszolút közérthető szimbólumokat a természetben, a növény- és az állatvilágban kereshetjük. A fa jól reprezentálja az ember metafizikai lényegét: gyökerei (léte) a földhöz kötik, azonban folyamatosan a fény felé, a Nap felé törekszik. Eközben fejlődik, kérget növeszt, melyet le is cserél és halála után elkorhadva átadja anyagát az újonnan szerveződő életformáknak.

A világegyetem élő szervezet akárcsak a fa, amelyet újév környékén állítunk fel: ez a megifjodás és a valódi halhatatlanság dogmatikájára vezethető vissza. A fa a világtengely, amely a teremtés három szféráját köti össze: az Alvilágot, a Földet és az Eget. A fa voltaképpen a világ tengelye, amely körül minden más forog. Ki lehet-e képletesebben fejezni a világ mint makrokozmosz és az ember mint mikrokozmosz analógiáját a (karácsony)fánál.

 

Analógia: vízözön és újév

Az újévi titok mind fent, mind lent lényegében abból áll, hogy a világ ciklikus megújhodását ismételjük meg: minden vég egyúttal egy új kezdetet képvisel. Az újév alkalmával az ehhez kapcsolódó misztériumokat szokás megismételni. Az iráni történelemben éppen úgy jelen van ez a hagyomány, mint a Közel-Keleten, de ehhez hasonlókkal találkozunk a germánoktól kezdve a Japánokig szinte minden szakrális és egyben tradicionális kultúrában.

 

Az özönvíz-mítosztár hasonló értékrendet jelenít meg. A vízözön közeledte mindig azzal magyarázható, hogy az emberek vétkei felhalmozódnak és a Világ Rendje meggyengül, majd meginog. Ezért a rosszat, a szennyet el kell törölni. Ennek okán jön a tisztító vízáradat. Ami a mítoszokban makrokozmikus szinten a vízözön, az az egyéni ember életében, ha úgy tetszik, szimbolikusan az Újév. Ez a világ és az emberiség pillanatnyi vége, és egy új teremtés kezdete.

 

Az örök visszatérés törvénye

Értsük meg jól, hogy a Kozmikus Rendről és annak helyrebillentéséről szól elsődlegesen az újév. A Kozmikus Rendet mindig fenyegeti valami vagy valaki. Hol a „Nagy Kígyó”, hol az emberek bűnei, de mindig felerősödik egy tendencia, amely szó szerint aláássa és romba dőléssel fenyegeti a dolgok helyes menetét. Ezért van szükség a megtisztulásra. Az Újév a helyreállító ünnep. Mezopotámiában a sumérok ákitil-nek hívták, ami annyit tesz: „a világ újjászületését adó erő”.

Az Újév ünnepségével visszatér a világ és az ember arra a pontra, ahonnét korábban indult. Természetesen az idő mozgása miatt ez a pont virtuális, ezért inkább egyfajta spirálhoz, vagy rugóhoz tudnám hasonlítani. Azonban a legfontosabb misztérium, ami ilyenkor történik, hogy az ember újrakezdheti, mintegy elölről indíthatja az életét. Ez az úgynevezett örök visszatérés törvénye.

Ebből fakadnak a ma már tipikusan szilveszterinek gondolt fogadalomtételek és egyéb ön-szuggesztív rituálék alapgondolatai.

 

Az Újév elképzelhetetlen a fohászok, az amulettek és az istenek védelmező-oltalmazó erőinek segítségül hívása nélkül. A gyarló ember valahol érzi magában, hogy segítségre szorul, s hogy egyedül nem fog tudni megbirkózni a káosz erőivel, ezért minden évben – sőt az évkörön belül is többször – aktualizálja az istenektől való függőségét, ha másként nem is, akkor áldozati tüzek és ehhez hasonló mágikus béketeremtő rituálék bevetésével.

 

Ha megértjük ezeknek az apró mozzanatoknak a metafizikáját, akkor közelebb kerülhetünk az újév titkaihoz.

 

Boldog napot!

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..