Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

OBJEKTIVITÁS ÉS INTUÍCIÓ

Két kevéssé értett fogalom

 

Mielőtt e téma részleteibe belemerülnék, először tisztáznám a fogalmakat. Az objektivitás tárgyilagosságot, elfogulatlanságot és pártatlanság jelent. Az újságírásban kulcsfogalomnak számít, amely a hírek pontos, igazsághoz hű és kiegyensúlyozott bemutatására vonatkozik. Lényege, hogy az újságírót nem befolyásolja saját egyéni véleménye, nem foglal állást vitatott politikai, gazdasági vagy erkölcsi kérdésekben és igyekszik valósághű tényekkel alátámasztani mondandóját. Az objektivitás hatalmas kihívás, egyszersmind felelősség is, hiszen majdhogynem szinonim fogalom a függetlenséggel, az igazsággal, az etikával és a tényszerűséggel. Ha valaki elveszíti az objektivitását, akkor akarva-akaratlanul befolyásolja önmagát és másokat is.

 

objektivitasintuicio

 

Társadalmunkban, környezetünkben manapság mindenki arra törekszik, hogy minél több és pontosabb információhoz jusson. A tudás hatalom. S az információ begyűjtése, birtoklása és felhasználása úgyszintén a manipuláció egyik legütősebb kártyája. Az információk alapvetően értékítéleteket és döntéseket tükröznek, melyek azonnal elárulják közlőjük hátterét. Az információk lehetnek meggyőzőek, perdöntőek, ezáltal hatásuk kimondhatatlanul óriási. Az objektivitás viszont korántsem jár jegyben az információkkal. A információk nem feltétlenül igazak, megbízhatók, objektívek és a valósághoz decensen igazodók.

 

A spirituális társadalomban a hazugság és az önbecsapás dívik. A hazugság a megtévesztésnek tudatos vagy tudattalan formája. De legyen szó akár önbecsapásról, látszatba tevésről, vagy illúzióba esésről, a végeredmény ugyanaz: az objektivitás hiánya.

 

Az objektivitás feltételeiről pedig annyit, hogy bárki meggyőződhet azok hiányáról az emberi személyiség és tudatosság szintjére tekintve. Egós tulajdonságok többek között a félelem, az irigység, a düh, a kicsinyesség, de a nehéz karmikus helyzetek, a gyerekkori sérülések, a torz nevelési minták, a lelki súlyoktól terhelt jellemek, a rossz beidegződések, az iskolázatlanság okozta tudatlanság szintén az objektivitásunk ellen dolgozik. Ezek hatalmas lehúzó erők az életünkben, melyek szinte mindig megtévesztik a tisztánlátásunkat, s akkor még finoman fogalmaztam.

 

Sokszor hivatkoznak megérzésekre, intuíciókra és benső sugallatokra ezoterikus berkekben, amikor valamilyen döntést meghoznak, de sokszor bebizonyítja a Sors, hogy nem valódi, tiszta forrásból származott az információ. Sokkal gyakoribb eset, hogy önmegtévesztésről, vagy megvezetésről volt csupán szó.

 

Számomra egy örök igazság marad, amit egyik Mesteremtől tanultam: „Ha bármikor úgy érzed, hogy gondolataidban megtalálhatók az objektív igazságok, legyél tisztában azzal is, hogy az nem az egyetlen igazság. Az hit, hogy abszolút igazságod van.”

 

Ráció és intuíció

 

Az intuíciókat sokszor szembeállítják a racionalitással. Az intuíciókat sokszor irracionális elemeknek nevezik – helytelenül. Az intuíció ugyanis nem rációellenes, nem értelemnélküli, nem értelemmentes, éppen ellenkezőleg, értelmen túli, a szokványos emberi értelmet meghaladó, felülmúló jelenség. A magasabb rendű racionalitásból indul ki az intuíció, egy olyan régióból ered, mely messze az emberi ítélőképesség és érzékelés fölött helyezkedik el, ezért sokszor ellenmondást gyanítanak és fedeznek fel az intuíció és az emberi logika között. Helyesebb volna úgy gondolkodni, hogy az intuíció az isteni logika nyelve, a ráció pedig az emberi logikának a nyelvezete. Ha sokszor összeegyeztethetetlenséget találunk a kettő között, akkor a hiba a mi készülékünkben van!

Nem mindig feszül kibékíthetetlen ellentét az értelem és az intuíció között, de az emberek imádnak az igazságaikért síkra szállni és küzdeni. Ezért valóságos keresztes hadjáratot folytatnak a másként gondolkodók ellen.

 

Az Öneszmélés útja

 

Ha az ember szemszögéből nézzük, akkor az élet- és a világfolyamatok két térfélre hasadnak szét: anyagira és szellemire. Az anyagi mindenki számára nagyjából ismerős és megragadható, ellenben a szellemi láthatatlan. A szellemi térfele az életnek nem a gondolkodást, az értékítéletet és a fejben lejátszódó folyamatokat takarja pusztán, hanem azt, ami a tapasztalatunktól függetlenül is létezik. Ezt nevezem én transzcendenciának. Még egyszer: ami a jelenlegi tapasztalatunktól függetlenül létezik, az a transzcendens élet.

 

Amikor ehhez a világhoz először közelítünk – mint példának okáért, most –, akkor azt az eszünkkel tesszük. Így azonnal a szubjektív énünk kezdi el feldolgozni az információkat. Ez a szubjektív én azonban a periférikus tudatunkhoz tartozik, magyarán arra lett kitalálva, hogy a fizikai megtapasztalásokat begyűjtse, feldolgozza, értelmezze, s valamilyen viszonyt alakítson ki velük és reagáljon rájuk. Periférikus tudatunk centrumában az egónk áll, ez a mi én-központunk, mely nagyszerű segítség az immanens világban való eligazodáshoz. Az immanens világ az önmagában nyugvó világegyetemet jelenti, melyet benső okai irányítanak. Ilyen alkotás az ember is, hiszen bennünket is a benső „okaink” irányítanak.

Itt jön a filozófiai csavar, ugyanis az ember nem csupán ennyi, hanem sokkal-sokkal több dimenzióból álló, összetett teremtmény. Tudom, hogy többségünk a világot és benne önmagát durván leegyszerűsíti: nagy test és relatív ész – körülbelül ennyi az ember. De ez az objektivitás szempontjából nem állja meg a helyét. Ami a kulcsmozzanat ahhoz, hogy az ember ezt felismerje: az a belátás. Az ember életében sokszor vannak olyan pillanatok, amikor belátja, hogy az élet többről szól, mint amit eddig hitt róla. Nem a rutinos cselekvések, a hajsza, a mindennapos küzdelmek, az evés-ivás és hasonlók adják az élet sava-borsát, hanem a mögöttes vagy talán pontosabb volna úgy fogalmazni: a felettes dolgok. Persze ezek nem dolgok, hanem tartalmak, méghozzá tudattartalmak. Ilyen a lelki öröm, amit az édesanya és az édesapa érez imádott gyermeke iránt. Ilyen a barátság két lélek között, akik nem tudják, hogy honnan ismerik egymást, de bármit megtennének a másikért. Ilyen az elragadtatás és az extázis megannyi felemelő, földöntúli élménye. Ilyenek az intuíciók, melyek villámfényhez hasonlóan hasítanak bele elménkbe kész megoldásokat nyújtva egy-egy bennünket foglalkoztató problémára. De vajon honnan származnak ezek az információk? Mi a forrásuk ezeknek a transzcendentális élményeknek?

 

A transzcendentális élmények nem a fizikai objektivitás szférájából erednek. Ezek közös jellemzője, hogy megmagyarázhatatlanok a hétköznapi tudatunk, gondolkodásunk szemszögéből és ráadásul egységélmények. Egységet képeznek bennünk bizonyos energiák és tudatosságok, s ezt mi belül érezzük – ez az intuíció. Az ember már csak olyan, hogy megpróbál logikus válaszokat találni az ilyesfajta megérzéseire, aztán vagy sikerül neki, vagy nem. Nos, ezek olyan kérdések és érzések, amikre nincs értelmes válasz a fizikai világban. Ilyenkor felerősödhet bensőkben az egó, ami kételyeket ébreszt bennünk. Például olyanok, hogy amit érzünk, az normális-e, megalapozott-e, valódi-e, igaz-e?

Ezen a ponton dől el minden: hallgatunk-e a megérzéseinkre vagy intuícióinkat legyűri a száraz vaslogika, amely magyarázni próbál minden apró életmozzanatot és irtózik tudása fehér foltjaitól. Manapság az emberiséget egyre sűrűbben szembesítik a magasabb rendű objektivitással, a valóság magasabb dimenzióival az égiek. Talán szoktatnak bennünket a gondolathoz, hogy ne csak azt higgyük el, amit látunk és amit hallunk, sőt elsősorban álljunk meg és szűrjük meg a hozzánk érkező információkat, s ne csak eddigi, fejünkbe vert „tudásunk” alapján hozzuk meg döntéseinket, mert azok nem mentesek a szubjektivitástól.

 

Vizsgáljuk meg önmagunkat:

–          Véleményeink mennyire egyeznek mások álláspontjaival?

–          Mennyiben térünk el másoktól az ítéletalkotásainkban?

–          Kiállunk-e határozottan a véleményünk mellett?

–          Képesek vagyunk-e felülvizsgálni az elképzeléseinket?

–          Rugalmasak, belátók, vagy dogmatikusak, merevek vagyunk inkább?

–          A neveltetésünk során velünk kapcsolatban elkövetett hibákat mi is újra elkövetjük?

–          Sokszor hatnak ránk az előítéletek? Hajlandók vagyunk-e a többség véleményétől teljesen eltérő módon gondolkodni, beszélni és élni, ha belülről ezt érezzük?

–          Hallgatunk-e a benső sugallatainkra?

–          Gyakran vagyunk elfogultak?

–          Nyitottak vagyunk-e a világra és az emberekre, vagy akit és amit megismertünk valamilyennek, hajlamosak vagyunk felőle ugyanúgy gondolkodni?

–          Készen állunk-e elszakadni a múltunk súlyaitól, beidegződéseitől és reflexeitől, hogy megújhodhassunk?

–          Ha azt érezzük, hogy változnunk kellene, bevalljuk-e magunknak, vagy makacsságból elkendőzzük, elnyomjuk ezt a benső igényt?

–          Szoktunk-e mérlegelni, hogy honnan erednek az adott érzéseink: a külső világból, a mindennapi tudatunkból vagy a magasabb rendű részeinkből érkeznek a sugallataink?

–          Az elmúlt egy évben mennyit változott a világképünk? Merre felé haladunk: az anyagi kibontakozás felé, a spirituális magaslatok irányába, vagy összeegyeztetjük és mérlegeljük mindkét út fontosságát és lehetőségeit?

–          Hajlamosak vagyunk-e elrugaszkodni a valóságtól?

–          Inkább két lábbal a földön állunk és óvatosabb típusok vagyunk?

–          Meglévő világképünk birtokában, valamint az elmúlt években kialakított gondolkodásmódunkkal és tudatosságunkkal elértük-e már az életcéljainkat?

–          Minden bennünk rejlő lehetőséget kibontakoztattunk már?

 

Az emberi élet valódi feladata, hogy ebben a világban is képes legyen megvalósítani spirituális (szellemi) céljait úgy, hogy közben az anyagi világ és a transzcendentális világ szabályait összhangba hozza önmagában. Ez egy hatalmas nagy kihívás, mert jelen helyzetében az ember eltávolodott a magasabb rendű világoktól és jobbára csak azt hiszi el, amit az érzékszerveivel tapasztal. S minthogy a szellemi valóságot csak ritkán és kevéssé éli át – lásd intuíció, „déja vu”, jövőbe látás –, ezért nem is hisz benne igazán. Az ember él a szkepszis (kétely) jogával, amin keresztül az egója, a periférikus éntudata állandóan megvezeti. Innen kitörni ma nagyon nehéz, de lehetséges.

 

Mindenekelőtt azt kellene helyre tennie magában mindenkinek, hogy a személyes valóságunkat mi teremtjük magunknak. Ez egyénre szabott, tehát szubjektív, részrehajló, elfogult és sajátos. Ugyanakkor dinamikusan változó, áramló és alakítható. Az objektivitás emberi szemmel nézve az, amikor sok egyéni vélemény közös nevezőre jut? Szerintem nem, mert az éppen olyan téves lehet, mint ha én egyénileg gondolnám. Akkor objektivitás az, ami a valóságban történik, például a természeti törvények formájában tapasztalható, s amelyre a tudomány épül? Nos, szerintem az sem, de ma ez az általánosan elfogadott nézet. Ez inkább norma vagy paradigma, de nem igazán az objektív valóság. Miért? Ne felejtsük el, hogy amit száz évvel ezelőtt egyetemeken oktattak, azt az elmúlt évtizedekben felülvizsgálták és egy részükről belátták, hogy alapvető tévedéseken alapulnak. Ezért nem tartom igazán objektívnek a tudományt.

 

A tudomány mindig csak részigazságokat tárhat fel, mert az anyagi valóságból és objektivitásból indul ki, ami viszont viszonyfüggő. Vagyis csak adott feltételek megléte esetén kiszámítható, rekonstruálható, ismételhető, modellezhető és vizsgálható. Ezzel egyáltalán nem becsülöm le, sőt vitathatatlan érdemei és vívmányai elismerésre méltók, de nem tartalmaznak abszolút igazságokat. Más szóval, ami egy gépet működőképessé tesz, az nem biztos, hogy egy embert is képes lenne vezérelni. S itt érkezünk el a magasabb dimenziókhoz, ami a gépeknek nincs, de az embernek igen. Fogalmazzunk úgy, a gépeknek nincs lelkük!

 

A magasabb világok, dimenziók csak a tudat számára megközelíthető, tehát gépekkel egyelőre aligha. Az intuíciók birodalma a szellemi világokban található, amelyekről objektíve nem, csak a hatásaik és az általuk okozott tünetek alapján következtethetünk. Tehát vannak megérzéseink, ergo az intuícióink léteznek és hatnak ránk. Ezek is a valóság egy szeletéhez tartoznak. Vannak szuperintelligens gondolataink, amikor valaminek a megértése vagy ötlete egy szemvillanás alatt megvilágosodik a fejünkben. Hát, szerintem az is valahonnan származik, nem a semmiből. Vagy nevezhetjük semminek is a láthatatlan világokat, de az nem jelent ürességet, éppen ellenkezőleg, telítettséget és potencialitást. Aki elveszítette a gondolatmenetem fonalát, annak kedvéért újra érthetőbben próbálok fogalmazni. Az intuíciók, a jó gondolatok, a válaszok nem az űrből érkeznek életünkbe, hanem finomabb dimenziókból, amelyeket egyénként a kvantumfizika már egy ideje kutat és sikeresen vizsgál.

 

Így az objektivitás kérdése is átminősül: külsőséggé változik, míg az intim, benső szférába kerülnek át az intuíciók. Magyarán minden, ami külvilágból származó, lényegében tőlünk független, az objektívnek tekintendő, ám abban a pillanatban, amikor leképződik bennünk, máris szubjektívvé válik. Márpedig az intuíció esetében azzal az érdekes dologgal állunk szemben, hogy kívülről érkezik, de belül érezzük. Akkor most, hol van az igazság? Logikailag ez egy paradoxon.

 

A kutya ott van elásva, hogy az intuíciók tőlünk függetlenül létező folyamatok – ennyiben objektívek –, amelyek belénk hatolhatnak és tudatunkba vetülhetnek, s összerakódhatnak egy képpé, egy érzéssé vagy egy gondolattá – onnantól intuíciókká válnak. Ez nem ördöngösség, hanem a valóság egy szeletkéje.

 

Sokkal spirituálisabb kérdés, hogy honnan származhatnak az intuícióink. Nos, amiket mi megérzésekként azonosítunk, magasabb dimenziókban zajló történések és folyamatok. Ezekre hangolódik rá a tudatunk és a lelkünk is. A tudatunk segítségével érzünk, ám lelkünk vagy benső énünk segítségével tartjuk a kapcsolatot a magasabb világok és a fizikai világban otthonosan mozgó énünk között. Amikor lélekről beszélek, akkor egy másik énünkről teszek említést, amely más, vélhetően magasabb nézőpontból tekint az életünkre és a bennünk zajló eseményekre. A lélek érzékelése tehát nem én-hasadás, vagy skizofrénia, hanem kapcsolatfelvétel az egyik alkotóelemünkkel. A spirituális fejlődés éppen arról szól, hogy a lelkünkkel igyekszünk mind szorosabb kapcsolatot kiépíteni. Ez egy öneszmélési folyamat, egy felfedező utazás befelé, a magasabb rendű összetevőink felé, az intuícióink irányába, a rejtélyek világába.

 

Boldog napot!

Száraz György

 

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..