Holisztikus tábor - Július 13-15 - Jelentkezz!
Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.

Persona (non grata)

A szenvedés élni tanít? Mennyiben van értelme szenvedéseinknek, megrázkódtatásainknak és mikortól veszítik el a céljukat? Ki vagy mi gyötrődik bennünk szakadatlan? Biztos, hogy teljesen elfogadtuk magunkat vagy csak ezt hitettük el magunkkal, mert így volt kényelmes a számunkra?

 

Szerintem kétféle okkal szenvedhetünk: olyan okkal, amiről tudunk és olyannal, amiről csak azt hisszük, hogy tudjuk. Amikor megismerjük a bennünk tomboló káoszt, akkor az lehet a szellemi és a lelki fejlődés egyik lépcsőfokáról egy magasabb fokra való lépésnek a lehetősége.

Sajnos, nem minden szenvedésnél ismerjük fel ezt a lehetőséget. Miért? Mert sokszor félreértjük a szenvedést: hol elutasítjuk, elfojtani próbáljuk és menekülünk előle, hol éppen ellenkezőleg, átéljük és eljátsszuk az „én most éppen nagyon szenvedek” szerepet.

 

Spirituális szempontból a szenvedés lehet értelmes és fejlesztő is akár. Például akkor, amikor felismerjük, hogy valami hiányzik az életünkből. Nem a harmóniára gondolok, hanem arra a csakis egyénileg megfogalmazható részünkre, amelynek az elutasítása, vagy hiánya kiváltja belőlünk a szenvedést. Ezt mindenkinek belülről kell éreznie.

Szenvedést okozhat például egy társ hiánya, a társunktól a figyelem igénye, vagy önmagunkban számos késztetés meg nem élése, hogy csak néhány támpontot említsek. Első lépés tehát az, hogy megismerjük és merjük bevallani magunknak, hogy szenvedünk. Azután pedig, jöhet annak megfejtése, hogy mitől szenvedünk.

 

A szenvedés végül is egy részünk meg nem élése, amely fakadhat félelemből, de akár ki nem élt vágyakból vagy pusztán éretlenségből. Ehhez pedig meg kell értenünk a szenvedést magát. Ha kíváncsi vagy arra, hogy honnan fakad a patak, akkor sétálj el a forrásához.

Ilyenkor szokott egy ellenállás keletkezni az emberben: de hát merre induljak és merre keressem a szenvedéseim forrását. És máris témánál vagyunk, jelesül ott, hogy nem ismerjük magunkat. A „forrás” ugyanis egy olyan helyen van, amit nem látunk, máskülönben tudnánk, hol keressük. Így kijelenthetjük, hogy személyiségünk önmagunkról alkotott képén kívül esik a szenvedéseink forrása. Vagyis ha a személyiségünknek az arcát, énképét persona-nak (perszóna=maszk, a kifelé mutatott arcunk) hívjuk, akkor ezt a másik részt ismeretlen és sokszor nemkívánatos persona-nak (persona non grata) is hívhatjuk. Persze ez utóbbi csak játék a szavakkal, amitől függetlenül mindannyiunknak létezik egy nemkívánatos arca.  

 

Mivel az ember az én-képét, vagyis az önmagáról alkotott képét igyekszik úgy felépíteni, hogy az elfogadható legyen a számára, ezért kedvező tulajdonságokat épít bele. Ezek természetesen lehetnek teljesen hamis tulajdonságok, a lényeg, hogy mi azt higgyük róluk, hogy helyesek és helyessé tesznek minket. Az összes többi nemkívánatos, fel nem ismert vagy elutasított, elfojtott tulajdonságunkat a tudatalattiba száműzzük, vagyis nem veszünk róluk tudomást, ha csak lehet. Ettől lesz a „persona non grata”, vagyis nemkívánatos, elutasított személy, ami jelen esetben a saját személyiségrészünk, méghozzá a nagyobb, az erősebb és az ismeretlenebb, legalábbis abban az esetben, ha szenvedünk.

 

Mert az emberben nem a jó vagy a jóként beállított tulajdonságok szoktak szenvedni, hanem a száműzöttek. Vegyük észre, hogy amit én persona non grata-nak neveztem viccesen, az a pszichológia szerint az árnyék. Ezt az árnyékot szoktuk kivetíteni, többnyire mesterien álcázva a tényt, hogy valójában belőlünk jött elő a szándék. Ilyenkor, az árnyék megteremti az őt fenntartó erő külső forrását, vagyis becsapva bennünket kívülre helyezi az okot. Ezután pedig már nincs más dolga, mint ujjal mutogatva a szenvedő, a sértett szerepébe helyezkedni. Ez a kifordított helyzet, vagyis a probléma okának kivetítése tartja fenn a szenvedésünket, hiszen nem ismerjük be magunknak, hogy a forrás bennünk van. Ezért keresheti örökkön-örökké és ezért nem találhatja meg soha problémáinak valódi gyökerét az olyan perszóna-árnyék, aki önmagán kívül keresi azt.

 

Ebben a szituációban könnyen elhitetheti magával az ember, hogy ő ártatlan – ez az önfelmentés, továbbá hogy ő a normális és embertársai a hibásak. Minél jobban ellenáll valaki a saját árnyékának, annál nagyobb hatalmat ad a kezébe. Mese nincs, amit elutasítunk, az a tudattalanba süllyed. Márpedig a tudattalan én-részeink közül az árnyékunk, az elutasított személyiségrészünk korát éljük. Erre épül a diszkrimináció, a képmutatás, de még sokszor a szépségipar egy része is, ha jobban mögé nézünk. Így jár az ember, ha nem tagadja egyes részeit ahelyett, hogy feltárná önmaga rejtett vágyait, gondolatait, indítékait, törekvéseit és lépésről lépésre a tudatosság fényével világítaná be személyiségének árnyékos zugait.

 

Talán akkor járt ez a cikk nagyobb sikerrel, ha nemtetszést váltott ki az Olvasóból, hiszen az belső ellenállásra utal, ami pedig csak az árnyék műve lehet! 🙂

 

Boldog napot!

TÁRSOLDALUNK: www.napvallas.hu
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..